Műemléki tervezés, akadálymentesen?

2016. október 14-én Fehérvárcsurgón, a Károlyi-kastély Főispán termében konferenciára került sor az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság szervezésében, ”Védett épületek a fogyatékossággal élők szolgálatában – műemlék, mindenkinek” címmel.

Az impozáns környezetben megrendezett konferencián érdekes előadásokat, tartalmas pódiumbeszélgetéseket hallhattak a résztvevők. Az alábbiakban Dévényi Tamás “Műemléki tervezés, akadálymentesen?” című elgondolkodtató előadását ismertetjük.

Az előadó szerint az építész szakma – leegyszerűsítve a világot – alapvetően az emberekről és a házakról szól, mégpedig úgy, hogy az ember áll az első helyen. Az emberek nem egyformák, a különbözőség fontos dolog, hajtóerő, kérdéseket vet fel.

Az életünk során előbb-utóbb eljutunk oda, hogy rájövünk, bizonyos dolgok már nem adatnak meg. A tudat, hogy például valakiből már biztosan nem lesz űrhajós, jelenti-e, hogy kevesebb lett? Vagy inkább azt jelenti, hogy bizonyos embereknek van szerencséjük, bizonyos embereknek nincs? Vannak, akiknek még egy lépcső megmászása is gondot okoz, nemhogy az űrhajózás.

A bragai Bom Jesus do Monte templomhoz felvezető, elképesztő barokk lépcsőzet hangulata a gazdag terekkel, szobrászati munkákkal, hangokkal, fényekkel és árnyékokkal csak úgy élhető át, hogy ha végigmegyünk a lépcsőn. Akinek ez nem adatik meg, sajnos kimarad ebből az élményből és ez borzasztó dolog.

Indiában találhatók a bawdi-k és baori-k, más szóval lépcsőkutak, mint például a Chabd Baori-kút. Az építmény vízgyűjtőként funkcionál. A különleges struktúra a vízhez lejutás demokratizmusát teremti meg anélkül, hogy sorállás lenne. A használati módja csak hagyományos módon képzelhető el.

Nagy kihívás, hogy a fenti struktúrák elérése és elérhetetlensége között kell keresni valamilyen megoldást.

A körülöttünk levő épületekkel együtt élünk, használjuk, folyamatosan átalakítjuk őket. Az ember az emlékezetet fontosnak tartja, és az emlékezethez hozzátartozik az épített környezet is. Ez vezette eleinket arra, hogy úgy döntöttek, vannak olyan épített értékeink, melyek annyira fontosak, hogy változatlan formában tovább kell örökíteni a jövő számára. Ebből alakult ki a műemlékvédelem.

A mi kultúrkörünkben így gondolkodnak, bár ez a gondolkodás nem feltétlenül kötelező. El lehet képzelni, hogy közmegegyezés van egy országban arról, hogy a múltnak nincs jelentősége, csak a jövő van, és ezért nem kellenek a műemlékek. (Ami most folyik az országban, az csendben ez.)

Amennyiben az épületek részei a nemzet múltjának és meg kell őrizni őket, az kétfajta helyzetet teremt.

Az egyik az, hogy csak a ház a fontos az azt használó embertől függetlenül, és úgy kezeljük, mint a történelmi emlékezet darabját, tehát változatlanul megőrizzük akár sok száz évig. Ilyen esetben a ház nem képes a legkisebb érzékenységre sem az akadálymentesítéssel kapcsolatban a kisebb-nagyobb terek, a szintkülönbségek, a bonyolult lépcsők, struktúrák miatt.

A vatikáni könyvtár lejtője is abba a kategóriába tartozik, amelyben inkább a ház számít, és nem az ember. A probléma az, hogy van egy tárgy, a világemlékezet része, és ezt a tárgyat, sokan közülünk nem tudják úgy használni, ahogy a többség képes rá, és nem találunk olyan módszert, hogy ezt az élményt, ezt a lehetőséget átadjuk a számukra.

Felvetődik a kérdés, hogy tulajdonképpen az akadálymentesítés mit is jelent? Az A-ból B-be való elérést lehetővé tenni, vagy valami mást? Az előadó, Dévényi Tamás szerint sokkal fontosabb, átélhetővé tenni valamit.

Kortárs változat Berlinben a Reichstag-dóm híres lejtősora. Az épület olyan kiegészítést kapott, mely segítségével a döntéshozók fölött sétálnak az emberek egy kupolában.

Nagyon komoly etikai kérdés, hogy az ország közepében szabad-e létrehozni egy olyan kortárs művet, amelyik egyeseknek korlátokat jelent? Itt tehát nem arról van szó, hogy valamikor, amikor ez nem volt fontos, akkor alakult ki mint a vatikáni könyvtár, hanem ez egy új alkotás.

A másik lehetőség természetesen az, amikor csak az emberre figyelünk, az épület másodlagos. Végül is mindegy, hogy műemlékről van szó vagy sem.

Magyar példákkal illusztrálta az előadó ezt a szemléletet, diszkréten elhallgatva, hogy hol találhatók. Általában orvosi rendelőket keresett, mert az orvosi rendelő eleve nehezített helyzet. Gyakran találkozunk azzal, hogy helyi védett épületek esetén ugyan működni látszik az akadálymentesítés, ám az épített örökség egyáltalán nem fontos.

A normális, színvonalas, akadálymentes építészethez három dolog szükséges: a tehetség, az érzékenység és a pénz.

Egy talán alföldi falu orvosi rendelőjét valamiért a helység egyetlen dombjára építették fel, ahová valami elképesztő korlátrengeteggel biztosított rámpa vezet, mellette egy műemlék templommal.

Egy kastély udvari részén alumínium lejtővel oldották meg az akadálymentes bejutást, mely azt az érzetet kelti, hogy bármikor el lehet innen venni. Persze nyilvánvaló, hogy ez nem cél, hiszen akkor nem lehet akadálymentesen feljutni. Az a kérdés, hogy egy ilyen megoldásnál van-e jobb?

A Várkert Bazár felújításának eredeti tervein nem a megvalósult állapot szerepelt. Az eredeti elképzelés az volt, hogy minden bejárat elé kerül egy előlap, egy kis lift, melyet a kerekes székes maga tud irányítani, és felviszi a két-három lépcsőfokra.

A valóságban az történt, hogy gazdasági megfontolásokból törölték az egyenként kétmillió forint körüli lifteket, más megoldást kellett keresni. Felemelték a bejáratoknál a burkolatot, így lehet most bejutni.

Ez a megoldás voltaképpen sokkal egyszerűbb megközelítést tesz lehetővé, nem kell hozzá áram, nem kell gombokat nyomkodni, sokkal természetesebb megoldás, de megint csak felmerül a kérdés, hogy fontos-e a nemzeti emlékezet szempontjából az, hogy a Várbazár olyan épület volt, ahová egy lépcsősoron lehetett bemenni, vagy nem?

Természetesen az lenne jó, ha meg lehetne találni az egyensúlyát a két szélsőséges szemléletnek. Nagyon fontos a tehetség. Nem jó, hogy Magyarországon olyan kontraszelektív struktúra működik, ami arrafelé halad, hogy a bemutatott rossz példák legyenek nagyobb számban.

Néhány jó példa. Dániában, Helsingørben a Kronborg kastélyban a közterületi burkolatokban megjelent csíkok a kerekes székesek miatt vannak, mert a térköveken végigmenni – még akkor is, ha két centinél nagyobb ugrás nincs – hallatlanul rossz. Aki szokott ilyen úton biciklizni, elátkozza az összes tervezőt. Ez a megoldás semmiféle esztétikai problémát nem okozva egy olyan zóna, melyen végig lehet úgy gurulni, hogy nem ugrál folyamatosan az ember. (Jó dolog, hogy ezt a megoldást a Várkert Bazár előtti úton is alkalmazták.)

Egy lisszaboni példa. Egy 60-as évekbeli modernista ház, a híres Calouste Gulbenkian múzeum. A megoldás azért érdekes, mert akkor még nem volt szempont az akadálymentesítés, mégis rendkívül elegáns, finom megoldást találtak a bejutásra.

Egy tájépítész Kanadában azt kapta feladatul, hogy egy domboldalra vezessen fel lépcsőt. Megoldása nagyon komoly vitákat eredményezett. A támogatói szerint megvalósult, hogy az akadálymentes és nem akadálymentes feljutási lehetőség egy helyen legyen, ráadásul gyönyörű látványt eredményezett. Az ellenzők azt mondták – teljes joggal – hogy ez nem akadálymentesítés, hanem akadályteremtés, mert ha valaki fel akar menni egyenesen, jó esélye van arra, hogy hasra esik. Nincsenek korlátok, illetve csak egy van. Végül külföldön gyakorlattá vált ez a megoldás, rendkívül dekoratív, de bőven vet fel kérdéseket.

A portugáloknak vannak gyönyörű kolostoraik, amelyeket az egyház már nem használ. Ezekből a rendházakból gyakran szállodákat alakítottak ki. A Santa Marinha da Costa kolostor átalakítását Fernando Távora tervezte meg. Az akadálymentes bejárat egy leheletfinom acélszerkezetként jelenik meg, amely a környezetével megegyezően bordó színű. A kolostor kerengőjének átalakításánál az volt a koncepció, hogy az élményt ne csorbítsa. Az emberek jelentős része, ha megteheti, akkor sem megy ki a négyzet alakú udvarra, mert már itt megjelenik a kerengő hangulata, gazdag világa.

Egy másik portugál építész, João Luís Carrilho da Graça Lisszabonban a Szent  György erődben egy régészeti múzeumot tervezett. A lakóházak minimálisan megmaradt darabjai, faldarabkái akadálymentesítési szempontból tele vannak csapdákkal. Itt az volt a koncepció, hogy biztosítani kellett, hogy körbe lehessen járni a területet. Úgy tervezte meg és alakította ki a mellvédes részt, hogy jó rálátás legyen, és ne kíséreljék meg, hogy be lehessen jutni, mondjuk kerekes székkel, mert bizonyos helyeken legfeljebb létrával lehetne lemászni. Tehát a lényeg, hogy egy összbenyomást szerezhet a látogató.

Két pozitív magyar példa. Nagyon jól sikerült a székesfehérvári városháza üvegliftje. Nagyon szép munka Czigány Tamás látogató útvonal módosító, vagy újra értelmező vertikuma a Pannonhalmi apátságban. Gyakorlatilag egy lépcsőt és egy liftet kellett, elhelyezzen úgy a történeti szövetben, hogy az apátság belső életét kevésbé zavaró módon tudják felfedezni a turisták. Egy ívet kibontott, itt lehet bejutni az épületbe, és a feljutás – Bujnovszky Tamás  gyönyörű képén látható módon – egy kortárs felvonóban jelenik meg.

Ugyanolyan lehetőségeink vannak, mint a világ minden pontján, és igen, elhivatottságra, tehetségre és pénzre lenne szükség a színvonalas, akadálymentes műemléki tervezéshez.

Lejegyezte, JA

A meghívó a részletes programmal itt olvasható.