A magyar város- és faluvédő mozgalom 40 éves története nem egyszerűen évszámok és szervezeti változások sora. Olyan civil teljesítmény, amely korszakokon át őrizte az épített és természeti környezet értékeit, közösségeket szervezett, és újra meg újra alkalmazkodott a változó társadalmi feltételekhez. Erről az örökségről, a kezdetek ellentmondásairól és a megújulás szükségességéről beszélt Szöllősi Ferenc, a Város- és Faluvédő Alapítvány kuratóriumi elnöke az RMVFSZ 43. Országos Találkozóján és Szakmai Konferenciáján.

1986: egy korszak és egy mozgalom kezdete

Szöllősi Ferenc személyes emlékkel idézte fel 1986-ot, a szövetség megalakulásának évét. Újságíróként ekkor vett részt első lapalapításában: a Képes 7 indulásában. Az első szám címlapjának üzenete – „tiszta lappal indulunk” – egyszerre fejezte ki a szerkesztőség szándékát és az időszak óvatos változásvágyát. A lap munkatársai korszerű, nyitott képes magazint akartak készíteni, miközben a politikai irányítás még a címlapok és témaválasztások fölött is szoros ellenőrzést gyakorolt.

Az előadás néhány jellegzetes történettel érzékeltette ezt a közeget. A Lékai László bíborost, majd a holland királyi családot bemutató címlapok miatt a főszerkesztőt rendre számon kérték: előbb az egyház, majd a monarchia „népszerűsítését” rótták fel neki. Hasonló visszhangot váltott ki a szolnoki kommandósokról készült riport is, amely éppen az 1956-os forradalom 30. évfordulója előtt jelent meg. A történetek nem pusztán sajtótörténeti érdekességek. Azt mutatják, milyen politikai és intézményi környezetben keresték mozgásterüket a helyi értékekért tenni akaró közösségek is.

A városvédők másféle mérlege

Az 1986-os évhez Szöllősi Ferenc egy másik, sokak számára emlékezetes eseményt is kapcsolt: a magyar labdarúgó-válogatott mexikói világbajnoki szereplését. A korábban esélyesnek tartott csapat súlyos kudarccal tért haza, és 40 év alatt sem jutott ki újabb világbajnokságra. A városvédő mozgalom ezzel szemben – jóval szerényebb anyagi háttérrel – 4 évtized múltán is működik. Ez a párhuzam adta az előadás egyik legerősebb gondolati keretét: a civil értékvédelem teljesítményét nem látványos sikersorozatokban, hanem a kitartásban, a közösségi jelenlétben és a folyamatos újrakezdés képességében érdemes mérni.

A jubileum ezért nemcsak ünnepi alkalom, hanem számvetés is. A szövetség ma komoly pénzügyi nehézségekkel küzd, és a tagság, valamint az utánpótlás helyzete sem ad okot elégedettségre. Az előadásban elhangzott, hogy a 33. ifjúsági pályázat díjazottjai közül 2026-ban senki sem jelentkezett a nyári táborba. Ez különösen élesen jelzi: a korábban jól működő formák nem feltétlenül érik el a fiatalokat, ezért nem elég a hagyományokat fenntartani, a részvétel módjait is újra kell gondolni.

„A 40 évvel ezelőtt elkezdett értékvédő összefogás formái és módszerei ma már nem hatásosak.”

A szövetség megszületése

A város-, községvédő és -szépítő egyesületek országos szövetsége 1986. május 28-án alakult meg Budapesten, a Hazafias Népfront Belgrád rakparti központjában. A szervezeti háttér később sok bírálatot kapott, Szöllősi Ferenc azonban árnyaltabb értékelést javasolt. A Népfront a rendszer része volt, ugyanakkor országos hálózattal, infrastruktúrával és forrásokkal rendelkezett. Ezek tették lehetővé, hogy a korábban többnyire helyi és spontán kezdeményezések kapcsolatba kerüljenek egymással, és közös képviseletet teremtsenek.

A mozgalom szellemi központját Ráday Mihály televíziós munkája és személyes szervezőereje adta. Az „Unokáink sem fogják látni…” műsora 1980-tól hatalmas társadalmi energiát szabadított fel, és országos figyelmet teremtett a veszélyeztetett értékeknek. Ráday kezdeményezte Pozsgay Imrénél az egyesületek támogatását, és ő javasolta a szövetség élére S. Hegedűs Lászlót is. Bár a korabeli politika a vezetés összetételébe is beleszólt, a rendelkezésre álló lehetőségeket helyi érdekek szolgálatába lehetett állítani. A mozgalom erejét a feladatot vállaló, önkénteseket mozgósító települési közösségek adták.

Bizonytalan számok, biztos teljesítmény

A 40 éves múlt feltárását megnehezíti, hogy a korabeli források több ponton eltérnek egymástól. Nem teljesen egyértelmű az első országos találkozó időpontja, és az alapító szervezetek számáról is 47, 49, 50, illetve 70 résztvevőt említő adatok maradtak fenn. Egy 1991-es címlista már 167 szervezetet sorolt fel. Szöllősi Ferenc szerint ezek az ellentmondások nem gyengítik a mozgalom jelentőségét, inkább arra figyelmeztetnek, hogy történetét módszeresen fel kell dolgozni, amíg a személyes emlékek és a dokumentumok még összevethetők.

A jelenlegi taglétszám értelmezése ugyanilyen körültekintést kíván. A 2026-os felülvizsgálat után 44 szervezet szerepelt a nyilvántartásban, mert a tagdíjat nem fizető vagy elérhetetlen csoportokat félretették. A revízió előtt 230–240 szervezettel számoltak, de nem tudni, közülük hányan működtek ténylegesen és teljesítették tagsági kötelezettségeiket. A számok mögött tehát egyszerre látható a hálózat kiterjedtsége és a kapcsolatok meggyengülése. A feladat nem pusztán a nyilvántartás bővítése, hanem az aktív közösségi részvétel újjászervezése.

A civil munka gyakorlati hasznát egy csepeli példa tette érzékletessé. A helyi tanács két társadalmi munkaszervezői állást hozott létre, mert kiszámolta: a közösség bevonásával olcsóbban és eredményesebben lehet fákat ültetni, ha az önkéntesek a megfelelő időben, megfelelő eszközökkel és szakmai irányítással dolgozhatnak. A történet ma is érvényes tanulsága, hogy az önkéntesség nem alkalmi lelkesedés, hanem megszervezendő társadalmi erőforrás.

A stafétabot átadása

A mozgalom megújulásának kérdése nem új keletű. S. Hegedűs László már a 2000-es mosonmagyaróvári találkozón arról beszélt, hogy egy nemzedéknek lassan át kell adnia a stafétabotot a fiatalabbaknak – nem visszavonulva, hanem tapasztalatát továbbra is hozzáadva a közös munkához. Ugyanott azt is hangsúlyozta: a városvédők akkor lehetnek eredményesek, ha következetesen, de együttműködésre törekedve fordulnak az önkormányzatokhoz és az állami döntéshozókhoz.

2026-ban ez a feladat még sürgetőbb. A társadalmi önszerveződés továbbra is él, számos helyi kezdeményezés bizonyítja az emberek tenni akarását. Sok ilyen közösség azonban a szövetségen kívül működik, vagy eredményei nem válnak országosan ismertté. Az RMVFSZ előtt ezért kettős feladat áll: megőrizni 40 év felhalmozott tudását, kapcsolatrendszerét és erkölcsi hitelét, közben pedig új nyelvet, új együttműködési formákat és a fiatalabb nemzedékek számára is vonzó részvételi lehetőségeket kialakítani.

Szöllősi Ferenc előadása nem lezárt történetet rajzolt meg, hanem folyamatot. A jubileum értelme nem az, hogy a mozgalom önmagát ünnepelje, hanem hogy felismerje: a helyi értékek védelme ma is közös felelősség. A következő évek sikerét az mutatja majd meg, hogy az 50. évfordulón az utódok valóban mosolyogva olvashatják-e a mai aggodalmakat. Ehhez a múlt emlékei mellett a jelen cselekvő közösségeire és a jövő városvédőire is szükség lesz.

Az előadás Vörösmarty Mihály kérdésével zárult: „Kié e hon, ha nem miénk? Ha érte mindent megtevénk?” A 40 éves városvédő mozgalom története erre adott közösségi válasz.

#SzöllősiFerenc, #RMVFSZ, #Városvédelem, #Faluvédelem, #Örökségvédelem, #HelyiÉrtékek, #CivilÖsszefogás, #Közösség, #Önkéntesség, #RádayMihály, #OrszágosTalálkozó, #BME, #Budapest, #RMVFSZ40