Ellobbant egy élet lángja. Megint kevesebben lettünk. Aki most hagyott itt bennünket, a kezdetektől tevékenyen vett részt Egyesületünk munkájában, s érdeklődése a fotósok, az Egyesület iránt élete végéig megmaradt.
Egyesületünkért végzett kiemelkedő munkásságáért 1991-ben Podmaniczky-díjat kapott. Hosszú-hosszú évekig a fotós csoport vezetésének minden örömét és nehézségét is vállalta. Aztán amikor már kissé fárasztották a szervezéssel járó gondok, átadta a stafétabotot.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy tőlünk is megvált. Nem is engedtük volna. Továbbra is szükségünk volt tapasztalataira, tanácsaira. A szoros kapcsolat, együttműködés, a közös munkában való részvétel akkor is megmaradt, amikor betegsége miatt már nem volt módja hetente eljárni közénk. Hiányzott megszokott alakja a keddi csoportülésekről, ritkábban láttuk, sokszor csak telefonon tudtunk beszélni Vele, de lélekben mindig ott volt köztünk. Kivételes egyéniség volt. Mérhetetlen energiával rendelkezett. Olyan életerő, elhivatottság, sokoldalúság, szívósság és pontosság jellemezte, amit csak csodálni lehet. Pedig élete 89 éve embert próbáló eseményektől sem volt mentes. Don-kanyar, sebesülés, amerikai hadifogság, internálás: mindezek egész életére hatással voltak. Emiatt nem dolgozhatott végzettségének megfelelően jogászként, ezért lett hivatásos fényképész. Óriási, sokrétű és különleges az a fotóanyag, amit hátra hagyott.
Szükségből választott hivatásának igazi művésze lett. Erről tanúskodnak fotóalbumai és a kiállításai. Korosztályának tagjai is tisztelték, de különösen sokat tanulhattunk Tőle mi, fiatalabbak. Szeretettel, segítőkészen fordult felénk, mindig volt türelme hozzánk, ha kellett bíztatott, hogy ne adjuk fel céljainkat. Hatalmas élettapasztalata, emberi méltósága követendő példaként állt előttünk. Amikor életéről mesélt, mert hiszen nem csak a fotóról beszélgettünk, sok mindent hallottunk Tőle, amit nem éltünk át, amiről korunkból, iskolai tanulmányainkból adódóan nem tudhattunk. Tanulságos beszélgetések voltak ezek és nem lehetett nem felnézni Rá. Nehéz elhinni, hogy többé nem láthatjuk, nem beszélhetjük meg Vele problémáinkat, mert mi olyanok voltunk, mint egy nagy család. Számítottunk egymásra. Fájdalmas tudomásul venni a valóságot, hogy búcsúznunk kell Tőle. Szelleme azonban velünk marad, irányt mutat, s kitörölhetetlen emlékezetünkből.
Tibor Bácsi! Köszönjük amit értünk tett és nem felejtjük el, amire tanított bennünket!
Mély együttérzéssel és fájdalommal osztozunk családja gyászában.
A tisztelők, barátok és fotósok nevében
Végváry Annamária
