Oldal kiválasztása

Gyászoljuk. Én személyesen is elsiratom. Megint elment egy több mint barát, valaki, akire felnézhettem, akit becsültem, akitől lehetett tanulni. Szerda este és csütörtökön egész nap hívtam, megpróbáltam elérni, hogy Andreával együtt beleénekelhessük a telefonba neki a „Bors néni” (Novák János-Nemes Nagy Ágnes által írt) születésnapi köszöntőjét. De nem sikerült elérni, s már-már elindultunk az Angol utcába, hogy ajtót nyitva rá, felköszönthessük. Gyanakodtam, hogy valami baj lehet, tán kórházba került… Aztán jött a gyászhír. Imre, aki 1923. november 27-én született, éppen a kilencvenhatodik születésnapján elhunyt.

Természetesen ott volt a Budapesti Városvédő (akkor még Városszépítő) Egyesület megalapítói között 1982-83 telén, s komoly szerepet vállalt abban a munkacsoportban, amellyel – a várható politikai változásokra majd csak jelentkező igényt megérezve, s arra felkészülve – mindent begyűjtöttünk, amit a budapesti közterület-nevekről tudni lehet, s egyben előkészítettük ott, ahol szükségesnek ítéltük, azok lehetséges és ésszerű megváltoztatásának javaslatait.

Később is sokszor volt mód az együtt-cselekvésre, együtt-gondolkodásra. Bár aztán csak ez utóbbira, mert egyre nehezebben mozgott. Nem használt számítógépet, nem akarta már megtanulni az internetezés örömeit és bosszúságait, maradt a papír és a hagyományos írógép rabja, így írta remek leveleit, cikkeit. Ez utóbbiakról ismerte őt az egész ország. S ezt olyan szépen fejti ki N. Kósa Judit kolléganőm a Népszava hasábjain, hogy átveszem, ideillesztem az általa írt emléksorokat.

„Egy évvel és három nappal ezelőtt, amikor a kilencvenötödik születésnapja alkalmából köszöntöttük Del Medico Imrét, meghatottan hívott föl. Szombat délután volt, szinte szabadkozott, hogy csak most vette kézbe az újságot. Derűs volt, de érezhetően fáradt. Úgy beszélt már akkor is, mint aki elért egy nagyon hosszú út végére. Del Medico Imre igazi jelenség volt. A kilencvenes évek elején láttam őt először, akkoriban nem nagyon lehetett közéleti vitát szervezni nélküle. Élénk figyelemmel követte a legdagályosabb szónoklatot és a legvehemensebb hajtépést is, aztán rendszerint szót kért, és felhívta a figyelmet néhány pontatlanságra, majd tett pár előremutató javaslatot. Volt ebben gyakorlata: a puhuló diktatúra réseiben aktivizálódó szervezetek – Hazafias Népfront, Városvédők – vitáin edzette tovább polgári vitakultúráját és páratlan memóriáját. Nem véletlen, hogy a 2006-ban publikált önéletrajzi kötetének ezt a címet adta: Egy mai polgár vallomása. Olasz gyökerű, közismert pesti polgárcsalád volt az övé, igaz, a Del Medico szalámigyárból őrá már nem sok maradt, másodgenerációs leégettnek titulálta önmagát. Özvegy édesanyja a saját konszolidált, kényelmes Bécsi utcai panziójában nevelte fel, s miközben cseperedett, szinte észrevétlenül szívta magába a külföld ismeretét, a nyelveket, az üzletvezetést és a polgári életformát. Sokra persze nem jutott mindezzel, hiszen mire önállósíthatta volna magát, már a legvadabb Rákosi-korszak igyekezett ellehetetleníteni a hozzá hasonló, megbízhatatlan kádereket. Jogvégzettként, egy félbetört külügyi karrierrel és egy Heine-Medin kórral később szerzői jogi ügyekkel foglalkozó tisztviselőnek állt, és annak rendje és módja szerint lehúzott egy munkás életet a különféle hivatalokban. Közben pedig megszületett Del Medico Imre, a sajtólevelező – vagy ahogy ő nevezte magát, a kispublicista. Könyvében úgy emlékszik a kezdetekre, hogy meglátott egy fát, amelyet fojtogatóan körbeaszfaltoztak az Alagút krisztinavárosi oldalán. Felháborodott, levelet írt, az megjelent, az aszfaltot pedig hamarosan feltörték. Az évtizedek során több tízezer írógéppel írt kommentárját küldte be a lapoknak, az indigóval készült másolatokat pedig eltette magának. Az anyag már a Fővárosi Levéltárban van – páratlan dokumentumegyüttes. A besorolhatatlan életművet a Városvédők Podmaniczky-díjával, az újságírók Aranytollával és Budapestért Díjjal is elismerték. De talán az jelzi a legjobban Del Medico Imre nagyságát, hogy még hamisították is – valaki az ő nevében írt gonosz leveleket a közéleti szereplőknek. Aki ismerte, nem dőlt be a trükknek: neki a végtelen barátságosság és korrektség volt a névjegye. Már csak ezért is nagyon fog hiányozni.”

Mint ahogy a Budapestet szerető, azért tenni kész embereknek, s személy szerint is nagyon hiányzik ez a kitűnő ember és barát.

Ráday Mihály