E sorok írásakor úgy tudom szeptember 17-én nyílik meg ismét a látogatók előtt a jánoshegyi kilátótorony. Várhatóan ünnepség keretében adják át a kívül belül megújult neobarokk épületet, és ami talán az egyik legfontosabb, a legfelső, negyedik teraszra is feljuthatunk.
Visszakerül a torony névadójának, Erzsébet királynénak a szobra is, és talán a vendéglő is üzemel majd az átadás után. Megújul a torony környezete, az őrház, a felvezető kocsiút, amiről nagyon helyesen, ki lesz tiltva a forgalom. A Libegőtől felvezető, lépcsős gyalogutat, már előzőleg birtokba vehettük, amelyet a Pilisi Parkerdő Rt. készített el.
Tervek vannak arra, hogy az egész környék átalakuljon rendezett pihenőhellyé és az innen induló kirándulók kényelmesen és kultúrált körülmények között járhassák az erdőt. Tehát szó sincs semmiféle túlépítkezésekről vagy újabb létesítmények emeléséről, csupán annyi mesterséges beavatkozást tesznek, amennyi a fenti cél érdekében feltétlenül szükséges. Talán a BKV Rt. újból meginduló jánoshegyi buszjáratán is utazhatunk, civil mozgalmak és e sorok írója is feltétlenül szorgalmazza azt, hiszen az önkényesen elvett járat hiányzik és visszaállítása ez idő szerint nem járna annyi költséggel, mint amennyire az első pillanatban gondolnánk.
Ezek a tervek, és remélhetően nem kell rádöbbennünk, hogy a toronyba való belépésért egy átlag család ezreseket hagyjon ott, vagy valakinek az üzleti érdeke miatt mégis oda nem való építmények, rendezvények helyszíne legyen a hegy és környéke. Mert kevés hely van a világon, ahol egy hatalmas főváros így ölelkezik össze az erdővel borított hegyekkel és, ha vannak is egyre nagyobb számban vissza nem fordítható tájromboló építkezések, még mindig sok a megvédeni valónk.
Azt szokták mondani, hogy a természet védelme igen nemes, de miért csatlakozzon ahhoz a városvédő mozgalom?
Nos bizonyára már ismerőssé vált a természeti- és az épített környezet közös megóvásának óhaja, sőt egyre többen ismerik fel, hogy a két dolog sok helyen kiegészíti egymást, együtt képes kialakítani egy adott hely csodálatos miliőjét.
Amikor a Városvédő Egyesületben felvetettem, hogy a budai oldal kirándulóövezetének miért nincs önálló, a témát felkaroló tagcsoportja, nyitott kapukat döngettem. Talán az érdeklődés nem elégséges vagy úgy gondolhatjuk, hogy ez a turistaegyesületek hatóköre? Biztosan vélekedhetnénk így is. Én azonban azt mondom, a turistaegyesületek és csoportok, hosszabb útra kelnek, persze őket is érdekli a budai-hegyvidék, de kisé máskép, talán sportosabban kezelik azt és igen sok felé járnak az országban, kevesebb energia jut a közeli, „bármikor felmehetek” hegyekre.
A természetvédők – tisztelet a ritka kivételnek – pont az embert nem kívánják az erdőben látni. Szívük szerint mindenkit kitiltanának onnan, sajnos igen sok rossz példát láthatunk, miattuk nem járhatjuk – elméletileg – szabadon hegyvidékünk talán legszebb részét. Marad tehát sok más civil szervezet mellett a városvédő mozgalom, amely népszerűsíthetné, felkarolhatná a budai erdőövezetet és főleg a benne lévő emlékhelyeket, turisztikai, idegenforgalmi építményeket, sétautakat, forrásokat és kilátókat. A fővárosi életmódtól szinte elválaszthatatlan a budai kiruccanás, a hegyekbe való felkapaszkodás. Integetni a Gyermekvasút után, csak úgy hirtelen ötlet szerint barangolni a közeli sétautakon, vagy egyszerűen csak kiülni egy vadvirágos rétre és egy verseskönyvet lapozgatva pihenni nem nagy csoda, mégis milyen kár, hogy ezek a kis élmények sok városlakó életéből kimaradnak.
Ott ült az öregúr az Oroszlánszikla pihenőpadján. Délelőtt elmentem mellette, órák múlva, visszafelé jövet még a helyén volt. Nem állhattam meg szó nélkül, hogy miért van még ott, hiszen ránézésre biztosan nem hajléktalan.
– Szívesen elücsörgök itt, néha órákig is, de a hétvégeken, higgye el, elsétál előttem az egész város. Jönnek fiatalok nagy tempóban, teljesítményben vannak álló nap – falják a kilométereket – teljesítménytúráznak, mások célirányosan térképpel a kezükben lépdelnek el egy-egy előre elhatározott cél felé, közülük nem egy külföldi. Nem kevés szerelmes pár ballag el, örömmel látom, hogy idősebb emberek is megtalálják társukat. A legjobban a családokat kedvelem, ahogy a kisgyerekek felfedezik maguknak az erdőt, s közben rácsodálkoznak minden apróságra, de azért menetközben is játszanak egymással. Jönnek kerékpárral, kutyával, babakocsival és sajnos olykor még motorkerékpárral is. De azért jól esik, amikor a gyakrabban erre járók, vagy a nagyon udvariasak köszönnek. És mindig segítek az eltévedt vagy útjának befejezését tervező kirándulóknak, ha kérik. Aki arra „vevő” még el is beszélgetek vele, mint ahogy magával is – mesélte el nekem az öreg úr. Búcsúzóul elmondta, hogy nyolcvanon felül már ajándék minden alkalom, amikor idáig el tud jönni.
Azért mondtam el mindezt, mert a budai-hegyek hangulata, sajátossága egyedi, csak meg kell alaposan ismerni. Ehhez kellene egy lelkes csoport, hiszen a város sem csak épületekből áll, hanem a benne élő emberekből, azok mindennapjaiból, amelyben benne van vagy lenne a helye a budai kirándulásoknak is. Én személy szerint, fiatal túratársaimmal, túratársnőimmel sokszor megyek 25-30 kilométeres, nehéz fárasztó utakra, de mindig szívesen térek vissza kedvenc Budai hegyeimhez, hiszen a legtöbb fővárosi természetjáró itt kap kedvet sportjához.
Kertész István
Be First to Comment