Éjfél elmúlt, már az éjféli misén részt vettek is szétszéledtek. Töröm a fejemet, mit lehet a BVE honlapjára írni? Valamit, ami szép, kedves, ami valahol túlmutat a hétköznapjainkon és nem áll messze az oldal szellemiségétől. Nem jön érdemi ötlet. Még jó, hogy valaki kitalálta, hogy legyen offtopic is, mely kilóg a többi topicból. Most egy ilyen következik, Kamarás István OJD (Ordo Joculatorum Dei) derűs, karácsonyi írása:
Négy óceániai szigetcsoport 1979-ben megalakította a 607 szigetből álló Mikronéziai Szövetségi Államokat, amely 1986-ban az USA szabadon társult állama lett, majd 1990-ben az ENSZ elismerte függetlenségét. A globális felmelegedés következtében 2017-től kezdve a Chuck szigetcsoport Puapuaapau korallzátony szigetcsoportot fokozatosan elkezdte elnyelni a tenger, így 2019-re a 607-ről 603-ra csökkent a szövetségi állam szigeteinek száma. A puapuaapauk mindent elkövettek, hogy ne kelljen elhagyniuk szülőföldjüket, ezért a többinél egy méterrel magasabb Apuapuapu szigetére költöztek, a másik négy szigetet szegélyező pálmafákat kivágták és odahordták, hogy gátat építsenek belőlük. A szövetségi kormány azonban úgy döntött, hogy evakuálja mint a 113 mindvégig kitartó apuapuaput, mert a tenger sós vize addigra már kimosta az sziget édesvizét, a sós föld pedig alkalmatlanná vált a táró, a manióka és az édesburgonya termesztésre, valamint Mikronézia egyetlenen emlősállata, a denevér is elhagyta a szigetet, a gekkókra pedig hasonló sors várt, ami őrájuk, akik ugyancsak nem tudtak repülni. Amikor ellenszegültek az evakuálásnak, a szövetségi rendfenntartók elkobozták halászhajóikat. Az apuapuapuk végül is beletörődtek az elkerülhetetlenbe, miközben szidták, ahogyan ők nevezték, a „pilátuskormányt”, mint a bokrot, amikből már egy sem maradt Apuapuapun. Még jobban haragudtak azokra, akik belebarmoltak a tengerekbe, akiket ők „iparheródeseknek” neveztek, ami igencsak elnyerte Paszkál atya tetszését. Ugyanakkor szentként tisztelték a Nobel-díjra felterjesztett Greta Thunberget, akire éppen Paszkál atya hívta fel figyelmüket, és meg is mutatta nekik a svéd diáklányt laptopján, akihez ezután az apuapuapuk ugyanúgy fohászkodtak, mint a Mennyei Atyához, a Názáreti Jézushoz és a Boldogságos Szűzanyához. Hiába magyarázta nekik Paszkál atya, hogy a katolikus egyház Assisi Szent Ferencet tartja a környezetvédők védőszentjének, mégis kénytelen volt eltűrni az újdonsült kultuszt, ugyanis ugyanő volt, aki a Szent Johannához hasonlította őt. Bármennyire is szegények is voltak a mikronézek, jó dolguk volt itt a gyerekeknek, mert Mikronéziában egész évben tartották a mitmiteket, vagyis az ünnepségeket, ajándékozással, énekkel és tánccal. A legnagyobb mitmit természetesen itt is, a Di haanau o Jesus Christ, vagyis az itt beszélt kapingamarangi nyelven Jézus születése volt.
Apuapuapu legvégsőkig kitartó népe a már vészesen fogyó sziget legmagasabb pontján felállított karácsonypálmafa körül gyűjt össze, és lelkesen énekelték, hogy “Hagaamuina God i di langi i nua loo, gei di aumaalia i henuailala ang gi digau ala e manawa lamalia ginai mee!”, vagyis, hogy „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön az Istenek tetsző embereknek”. És szépen, büszkén kihúzták magukat, hogy még jobban tessenek a Magasságosnak. Már csak egyetlen dolog zavart bele a legeslegutolsó apuapuapui karácsonyba, az értük küldött és a fejük felett zakatoló kormányzati helikopterek. Ám hirtelen hatalmas csend lett, és valamin hófehérség takarta el a helikoptereket. Angyalsereg volt. Fejük fölé ereszkedtek, és ott lebegtek, miközben zengették az éneket, de már a Mikronéziai Szövetségi Államok hivatalos nyelvén, angolul, hogy a kormányzati helikopterek is értsenek belőle: „Glory to God in the highest, and on earth peace, good will toward men!” És ekkor halászok érkeztek a szomszéd szigetről, Pepetéről azzal, hogy „Gidaadou ga hula gi Bethlehem, gi gidee gidaadou di mee ne hai, dela ne hagi mai go Tagi”, vagyis, hogy „Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott”. Halat és rákot tettek az apuapuapui Kisjézus jászla elé, amit az apuapuapui Mária és József már csak azért is meghatódva fogadtak, mert az apuapuapuk és a pepeték ősidők óta kölcsönösen nem szívlelték egymást, főképpen a halászati civódásaik okán, amiatt a szigetek közti focimeccseken is rendre összeverekedtek. Még jobban meghatódhattak volta az apuapuapuk, ha még azt is tudták volna, hogy a pepeték a legszigorúbb hatósági tiltás ellenére jöttek át Apuapuapura. Ám ami ezután történt, azon valamennyien meglepődtek, ugyanis úgyszólván a semmiből Gáspár, Menyhért és Boldizsár jelent meg, méghozzá a nevezetes sörényes szarvasok hátán. Az öregek csodaszarvasoknak tudták őket, de a hittanosok már Paszkál atyától azt is tudták, hogy az ottan őshonos aranymellényes fakúszó kenguru, a fekete bozótkenguru és a Matschie-kúszókenguru mellett ezek a fenséges állatok is fellelhetők abban a Pápua-Újguineában, ahová minden mikronéz legalább egyszer életében eljutni óhajtott, legfőképpen Port Moresbyba, ahol még felhőkarcoló is volt, akárcsak a mesés Indonéziában, ahonnan annak idején a sörényes szarvasok a pápuák földére érkeztek. Ekkor, ahogyan az meg van írva, a napkeleti bölcsek aranyat, tömjént és mirrhát helyeztek a Kisjézus jászla elé, miközben az angyalsereg gőzerővel glóriázott.
Aztán egyszer csak vége lett mindennek, hipp-hopp sorra eltűntek a karácsonyi jelenések: a pepetei halászok, a napkeleti bölcsek, végül csuda szépen fellibbentek az angyalok. Nagy csend lett, de csak egy pillanatig, mert azonnal belezakatoltak a kormány helikopterei. Hogy volt-e egyáltalán valami karácsonyi történés, arra csak a halászok és bölcsek ajándékai szolgátak bizonyítékul, meg a fülükben maradt angyali zene. Ekkor valakinek eszébe jutott Paszkál atya mondása, hogy „reménykedni, kedves testvérek, igazándiból a reménytelen helyzetben érdemes”, és ekkor teljes erőből elkezdtek reménykedni . Ki tudja, miért, a tengert bámulták, persze mást nem is igen tudtak volna, de jól tették, mert egyszer csak meglátták Jézust fehér ruhában gyönyörű léptekkel a tengervízen járni. „Ne féljetek, gyertek utánam!”, szólt hozzájuk. Miért is féltek volna? Elindultak. Csakhogy ekkor egy hatalmas bálna közeledett feléjük, de tőle sem kellett félniük, mert egy bárka volt. Mint óceáni nép, ezt a történetet már jól ismerték: ezzel fogja őket Jézus kimenteni. Be is szálltak sorjában, karácsonyfástul, mindenestül. Finom hűvös volt benne. Nem is kérdezték, hogy merre, hová. Érezték, hogy jó helyen vannak.
Ezzel fejeződött be a baktapölöskei általános iskolások betlehemese 2019 karácsonyán. Már tíz éve nem volt ilyesmi az elfogyóban lévő felsőborsodi faluban, melyet csak az ottmaradt cigányok, és a cigányiskolának nevezett, hivatalosan integráltnak, a jogvédők által szegregáltnak nevezett iskola tartott életben, no meg a ferencpápista jezsuita Paszkál atya, egy szép napon egy laptoppal meg egy focilabdával hóna alatt megjelent Baktapölöskén mint önkéntes civil segítő. A bolondos, többek által (beleértve rendtársakat is) kifejezetten bolondnak tartott idős jezsuita némi hittant, ezen kívül történelmet, angolt, földrajzot, informatikát, drámát és sakkot is tanított mindaddig, amíg nem találnak szaktanárokat. A betlehemes játékot az ötödikesek és hatodikosok összevont hittan-földrajz-informatika-dráma projekt- feladatként adták elő. A falu lakóin kívül Paszkál atya az iskolaigazgató és a maga nevében meghívta környező iskolák igazgatóit és a környező falvak lelkészeit.
A szereplő gyerekek szülei és nagyszülei sírva, a kisgyerekek és az öregek álmélkodva, a helyi pedagógusok büszkén, a református, a görögkatolikus és a római katolikus hívek hálálkodva, a három iskolaigazgató udvariasan, a négy lelkész elnéző mosollyal tapsolt. A feltűnően kevés számú vendéget a Baktapoloskának csúfolt Baktapölöske kétes hírével („az ottani ügyeskedő cigányok hátrányos helyzetűkkel visszaélve behabzsolnak mindenféle támogatást”) magyarázhatta, amit még csak megtetézhette Paszkál atya szalonképtelensége („szent sültbolond, akit rendje idehajított az Isten háta mögötti rendetlenségbe”). Így aztán a vendégeket nem volt könnyű megszólaltatni. Végül mindenki a nagytöttösi iskolaigazgatóra, mint a felsőborsodi falusi színjátszás apostolára tekintett, aki háromszori nekifutás után azt találta mondani, hogy:
– Szerintem zseniális húzás volt, most azért is kimondom, az apuapuapui embereket tisztán cigányokkal megjeleníteni.
– És Jézust? – kérdezte a borsodpércsi parókus.
– Jézus is cigány, vagyis ő is apuapuapu – magyarázta halálos komolyan Paszkál atya.
– Ezt hogyan érti, tisztelendő atya? – kérdezte a felsőbárándi református lelkésznő.
A baktapölöskei igazgató próbálta menteni a mundér becsületét:
– Amikor megérkezett hozzánk Paszkál atya, alig telt el néhány perc, már megkérdezte egy szemtelen gyerkőc: „Most komolyan tetszik hülyéskedni?”
A katolikus plébános, pontosabban Felsőborsod huszonhárom apró falujának plébánosa határozottan kijelentette:
– Ha már hülyéskedésről van, ez, lássuk be, egy meglehetősen apokrif betlehemes, de én, bizony, nem szégyellem bevallani, hogy nekem, Isten bocsássa meg, az a halandzsálás tetszett legjobban.
A többi vendég homlokát ráncolta, fejét csóválta, nyeldekelt, még a felsőborsodi falusi színjátszás apostola is csak annyit mondott, hogy:
– Hát éppenséggel…
Paszkál atya valósággal belenevetett a képébe, aztán átölelte, hátba veregette mondván, hogy:
– Pedig, komám, ezek, hogy “hagaamuina God i di langi i nua loo”, szó szerint a kapingamarangi nyelvű Bibliából vannak.
– Már bocsásson meg, Paszkál atya, hogyan kerülhet baktapölöskei ötödikes cigánygyerekek kezébe egy ilyen Biblia? – tudakolta az alsóbóci református iskola lelkész-igazgatója.
– Azt, aki ezt kérdést megválaszolja, feloldozom bocsánatos vétke alól, persze csak akkor, ha meg is bánta! – rikkantotta Paszkál atya.
– Csak azt ne mondja, könyörgöm, hogy a baktapoloskai…, bocsánat pölöskei hatodikos cigány…, vagyis romagyerek letöltötte a netről, ugyanis először is, ugyebár, ilyen nyelv nem létezik…- lovallta bele magát a református lelkész-igazgató.
Paszkál atya odalépett hozzá, előbb megölelte, majd belemondta, egyenesen a szeme közé::
– Pedig szó szerint ezt történt! Nem ment könnyen, de ezek a baktapoloskai gyerekekek szépen kijuttatták, és az angol nyelvű vikipédiából megtudták, hogy az apuapauapuk a kapingamarangi nyelvet beszélik, mely egy polinéziai nyelv, mely az ausztronéziai nyelvcsaládhoz tartozik, amelyet 1995-ben még háromezren beszéltek…
– És ennyi ember kedvéért fordították le a Bibliát? – szörnyülködött a görögkatolikus parókus.
– Neked hány híved van, testvérem? – kérdezte érdeklődve Paszkál atya.
– Potenciálisan hatezer, ténylegesen kétezer… De már értem, hová akarsz kilyukadni, oltártestvérem! Arra, hogy Jézus kedvéért fordították le, ugye?
– Nem egészen, oltártestvérem! Jézus a mi kedvünkért szól, a mi nyelvünkön, akárhányan is gyűlünk össze az ő nevében. Jól okoskodom, atyámfiai? – fordult lelkésztársai felé Paszkál atya.
De ekkorra már a pogácsát és a szörpöt felváltotta a lángos, majd a kolbász és a csülök, a kéknyelű és a szamorodni. Így aztán egészen tűrhető hangulat kerekedett. Főképpen akkor, amikor föléjük ereszkedtek az angyalok. Még ugyan csak december 23-a volt, de éppen errefelé gyakorlatoztak karácsonyra, és némi huncutsággal így énekeltek: “Hagaamuina God i di langi i nua loo, gei di aumaalia i henuailala ang gi digau ala e manawa lamalia ginai mee!” És ezt itt most mindenki perfektül értette.
Be First to Comment