Szále László: Az idővel harcoló

Nagy harcos volt. Bátor, kitartó, ha kellett, diplomatikus. Szinte felsorolhatatlanul sok mindent csinált magas színvonalon – a magast hol a művészi, hol a mesteri, hol a szenvedélyes jelzővel lehetne helyettesíteni. Harcolt a hivatallal, harcolt a közönnyel, de talán legtöbbet az idővel. Mi más volna operatőri munkássága, mint kifogni az időn, és örök életűvé tenni például Csukás István bájos hőseit a Keménykalap és krumpliorrban? Ő fényképezte a megunhatatlan tévésorozatot – több tucat más dokumentumfilmmel, tévéjátékkal együtt –, amelyeket unokáink biztosan látni és nézni fognak.

De az idővel harcolt – konkrétan annak vasfogával – városvédő munkásságával is. S a város nemcsak Budapestet jelenti, hanem Soprontól Temesvárig számtalan települést, azon belül kastélyt, várat, múzeumot, síremléket, kovácsoltvas liftaknát, festett üvegablakot, díszes kapukilincset. Igyekezett kifogni az időn. Szerette is, utálta is, hiszen az idő őrzi és érleli a régit értékké, ugyanakkor nyűvi, rontja is esővel, rozsdával, szúval s az enyészet nagyjából kimeríthetetlen eszköztárával. Bár tudta, nem az idő a főbűnös, hanem az emberi hanyagság, nemtörődömség, modern gőg és/vagy igénytelenség.

Igazi reneszánsz ember volt – ha ez a szó az életszeretetet, a szépség szeretetét és a sokoldalú tehetséget jelenti. Ha a habitusát és a(z egyik) szakmáját összekapcsoljuk, ilyesmi jön ki: életművészet-történész. Továbbá: operatőr, rendező, szerkesztő, újságíró, képviselő, családfő, gour­met, barát. Animátorzseni is volt – a szó lelkesítő értelmében.

2010 után aggódott, mi lesz az Unokáink sem fogják látni című műsorával. Én azt mondtam, ne tarts tőle, ezt a műsort senki se akarhatja elhallgattatni, hiszen ez a magyar televíziózás nemcsak egyik leghosszabb – harminc év! –, hanem az egyik legjobb és legfontosabb sorozata is. Műsor, amely nemcsak szépséget és ismeretet terjeszt, hanem mozgósít is: hivatalokat, helytörténészeket, történelemtanárokat, kultúraőrző egyleteket, hogy védjék, újítsák fel közös örökségünk monumentumait. Nemcsak műsor volt tehát, hanem intézmény is, egy nemzet lelkiismerete, amennyiben a magyar kultúra romló értékeit védte.

Egy konzervatív kormánynak a tenyerén kellett volna hordoznia, bár liberális volt – a deáki értelemben. Igaz, sokat morgolódott a műemlékvédelem intézményeinek elsorvasztása miatt. Ezen vitatkoztunk olykor. Én azt mondtam, a mai kormány sokat tesz a műemlékekért. Ő: de elhanyagol sok megőrzendő értéket, inkább csak a látványos megoldásokra törekszik – várak, kastélyprogram, Várkert, Operaház, Északi Járműjavító stb. –, ráadásul szakmailag is megkérdőjelezhető módon. Én: örüljünk minden megmentett épületnek. Ő: és mi lesz a többivel? Szegény ország vagyunk, nemcsak hegyekben, erdőkben, hanem műemlékekben is. Mindent őrizni kell, amit ez a nép ezer év alatt megteremtett, és amit abból a háborús pusztítások, az enyészetek és a modernista vakság meghagytak. Ez hosszú távú nemzeti ügy, nem kurzusléptékű feladat. S erdőt lehet telepíteni, műemléket nem. Szememben ez az igazi hazafiság. A nemzeti kormány nem így gondolta. A Ráday-intézmény szolgálataira nem tartottak igényt, a legendás műsor megszűnt. Ő persze szolgált hivatal nélkül is. Pótolhatatlan könyveket írt, fontos cikkeket.

Mindemellett nem volt elnyomott, mellőzött ember, hatalmas munkáját rendszerek és kormányok ismerték el, brezsnyevi méretű díjgyűjteménye van: a Kossuth-díjtól a Táncsics-díjig, fölstószolva őrizte őket egy kisasztalon. Büszke volt rájuk, talán hiúnak is mondhatnám – bár neki volt mire.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc különösen a szívügye volt. Katona Tamással, Csorba Lászlóval végigjárták az egész Kárpát-medencét, sőt az emigráció színtereit is – Nyugat-Európától Amerikáig –, hogy a ’48-as emlékeket, főleg a honvédsírokat föltérképezzék, s filmsorozatban bemutassák a feledékeny utókornak. Egy honvédsír áll a háza melletti mélyút oldalában, Kovács J – ennyi van csak ráírva. Odajártunk jó harminc éven át március 15-ét ünnepelni, olykor százan is. Mélyen átélhető, igazi ünnep volt – nemzeti magánünnep, a házigazdák zseniális szervezésében.

Szerettem és nagyra becsültem, bár mindig afféle „kisöcsinek” számítottam nála. Viccelődött azzal a vacak egy év korkülönbséggel, jelezvén, hogy ebben sosem érhetem utol. (Másban sem, teszem hozzá.) Én replikáztam: de mindig ott lihegek (asztma), szorosan a sarkadban.

Misikém, most fájdalmasan előreszaladtál. Persze, jövök én is – de talán kicsit késni fogok. Bár ez egyáltalán nem biztos.

Forrás: Élet és Irodalom LXV. évfolyam, 29. szám, 2021. július 23.