Ráday Mihály cikke
BUDAPEST olyan főváros, amelynek saját Műemlékvédelmi Felügyelősége volt egykoron. Aztán ezt megszüntették és beolvasztották az Országos Műemléki Hivatalba. Sokan bosszankodtak, sajnálták az elvesztett hatáskört, feladatot. A dolog, természetesen, nem volt ennyire egyszerűen megítélhető, hiszen az illetékes osztályon hozott állásfoglalásokat – még azok továbbítása előtt − többször is felülbírálta a városrendezés még illetékesebb főosztályi rangú vezetője vagy a még nálánál is illetékesebb tanácselnök-helyettes. Az új felállás utáni időkben az országos hivatalnál meghozott állásfoglalások, döntések ennél magasabb szinten születtek meg, s volt esély arra, hogy valamivel függetlenebbek tudnak lenni az egyéni vagy csoportérdekeknél, s úgy szolgálhatják Magyarország épített örökségének ügyét, egységes rendszerben. A fővárosban megszületett a hivatalosan műemlékként nem jegyzett építészeti értékek helyi védelmét szolgáló új rendelet, s a Műemléki Felügyelőség helyén létrejött a Települési Értékvédelmi Ügyosztály, melynek a dolga ennek a helyi védettségnek az elrendelése, kontrollja, ösztönzése, gondozása lett. Lett a városban erre pénzbeli támogatási „keret” és egy megpályázható másik pénzforrás, a Műemléki Alap. Ez utóbbi a 2011-es költségvetésben már nem szerepelt, a másiknak az összege pedig a létrejötte óta eltelt két évtizedben csak csökkent. 1992-ben OMF-ből OMvH, vagyis az Országos Műemléki Felügyelőségből Országos Műemlékvédelmi Hivatal lett, amelybe az 1998−2002 közötti kormányzati ciklusban azután beolvasztották az ország régészeti, valamint műtárgyvédelmi feladatokat ellátó szervezeteit, s az egyesített intézmény neve Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) lett. Eltelt nyolc-tíz év, s 2010 óta folyamatosan egyre csak csökkennek az országban a műemlékvédelem hatáskörei, lehetőségei. 2012 nyarán elvették az országos hivatal hatósági jogkörét. Már 2011. január 1-én a területi felügyelőket, a műemlékvédelmi döntések, határozatok, intézkedések munkatársait áthelyezték a területileg illetékes kormányhivatalokhoz.. Vagyis a műemléki, régészeti érdekeket országos szempontok szerint védő munkatársak a gyakran csoportérdekektől vezérelt helyi vezetők beosztottjaivá lettek. Így szinte pontosan a fordítottja valósult meg annak, ami a Budapesti Műemléki Felügyelőség megszüntetésekor történt, azzal a különbséggel, hogy most a feladatkört s annak szakembereit a megyei-regionális hivataloknak és vezetőiknek rendelték alá. Átmenetileg. Mert már az is deklaráltatott, hogy 2012 végére e feladatkör és az azt ellátó műemlékesek, régészek (a pártállami rendszert megfelelően szolgáló, s a rendszerváltáskor megszüntetett, most pedig újra felálló) járási hivatalokhoz kerülnek majd, vagyis a magasan álló országos szervezettől, a hosszú távú
nemzeti érdekek figyelembevételétől egészen messze, a helyi kiskakasok dombjának lábához egészen közel.
Meg lehet jósolni, hiszen van néhány évtizednyi tapasztalat, hogyan születik meg majd egy-egy döntés, amikor a műemlékes szakember szerint az épített örökség védelme szempontjából valami fontos, ám az építtető, a befektető, a
helyi érdek számára akadályt, korlátozást jelent. Vigyázó szemünket hová vessük manapság?
A „művelt világban” mindenütt van olyan ösztönzési rendszer, amely adókedvezményekkel felújítására vállalkozó tulajdonosokat. S ha ilyen lenne, akkor a hatóság nem akadály lenne, nem olyan szervezet, mely követel és büntet, hanem olyan, amelynek az elvárásait érdemes követni, hiszen kedvezményekkel jár. Előnyös az országnak és nekünk, műemlék-birtokban lévőknek egyaránt. Nálunk máig nincs, nem működik ilyen rendszer.
Nálunk 140 éve van műemlékes hivatal, amelynek van már hatalmas archívuma, vannak hozzáértő munkatársai, van egy – a fenti segítség, ösztönző rendszer nélkül is – működő szervezete. Ebben (is) ott voltunk Európában sokáig. Eddig.
És még nincs vége a változásoknak.
A fővárosnak a rendszerváltás óta nincs beleszólása az építési engedélyezési eljárásokba. Sem első, sem másodfokon. Volt viszont Tervtanácsa, ahol − bár semmilyen kötelező érvényű döntést nem hozhatott − legalább megbeszélhetők
voltak a tervezett újabb, fontos építkezések, lehetett tudni, hol és mi készül Budapesten. Az építésügyet szabályozó törvény tervezett őszi megváltoztatása után a város ezt a beleszólási lehetőséget is elveszti. A műemlékes kérdésekben illetékes döntnökök a kerületi önkormányzatok fölé/mellé (?) helyezett járási hivatalok lesznek, s a másodfokú ügyintézés is a kormányhivatal kezében lesz. Kezdődött talán azzal, hogy az emlékmű-állítás fővárosi jogát a kerületek hatáskörébe adták. Folytatódott a személyekről elnevezett közterületek fölötti döntés jogának áthelyezésével. Ez lehet csak egyszerű politikai (ön)felmutatás, lehet rajta változtatni. A műemlékvédelem lebontása, visszaszorítása, megosztása már közel van ahhoz, amit így tanultunk: „…a múltat végkép eltörölni…”
A mostani változások után a főváros testületének és hivatalnokainak még az eddig megmaradt csekély joguk és módjuk sem lesz arra, hogy érdemben intézzenek bármit is a budapesti műemlékek sorsát illetően, s abba sem szólhatnak majd bele, mi új születik a világváros valamely központi fekvésű vagy akár szélső szegletén. Magyarán a főváros elveszíti minden lehetőségét, hogy a területén tervezett építésekbe és bontásokba beleszólhasson. Maradhatna egy eszköze: az a bizonyos, Műemléki Alappal vagy adókedvezményekkel való „ösztönzés”. De arra, mint mondják, nem telik.
A kérdés előbb-utóbb az lesz: 23 polgármesteri hivatal és ugyanannyi járási hivatal mellett az Andrássy Gyuláék által épp 140 éve egyesített, s a világvárosi fejlődés útján elindított főváros neve jelent-e mást is, mint puszta szót, amely már történelem, s úgy hangzik: BUDAPEST.
