Hegyvidéki történetek 1956-ból

Balázs Attila a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és Galéria vezetője „Hegyvidéki történetek 1956-ból” címmel tartott előadást a BVE XII. kerületi csoportjának szervezésében.

60 éve fegyverrel, ám esélytelenül szálltak szembe az emberek a diktatúrával mely a világ legnagyobb hadseregét tudhatta maga mögött. A Magyarország függetlenségéért kirobbant forradalom a leveréséig mindössze 13 napig tartott. Jelentősége talán az, hogy rávilágított arra, hogy a keleti blokk működése nem önkéntes, hanem erőszakon alapszik.

A téma helytörténeti kutatása nehéz, mert a dokumentumok jó részét megsemmisítették a forradalom bukása után a megtorlástól tartva, illetve az események résztvevői, átélői gyakran ma sem szívesen beszélnek az emlékeikről.

Az előadó hasonló témában írt érdekes cikkét megtaláltuk a Hegyvidék archívumában, ide másoljuk:

Az 1956. október 23-án kirobbant forradalom természetesen a XII. kerületre is hatással volt. Bár az események nem tépázták meg annyira utcáinkat, mint a Corvin közben, vagy éppen Pesterzsébeten, azért a Krisztinavárosban komoly harcok folytak. A Hegyvidéken is éltek olyan polgárok, akik szembe mertek szállni a diktatúrával, és fegyverrel a kezükben küzdöttek a Szovjetunió hatalmas fölényben lévő hadserege ellen. Voltak, akik az életüket adták, másoknak hosszú börtönévekbe került ez a szerepvállalás. Rájuk (is) emlékezünk most.

A XII. kerület a két budai ellenállási központ, a Móricz Zsigmond körtér és a Széna tér között fekszik, így kerületünk is bekapcsolódott a forradalomba. Minél közelebb esett egy-egy utca az Alkotás utcához, annál inkább érintették azt a helyet a fegyveres események. Viszont a Svábhegyen még puskalövés is alig dördült. Az ottani nemzetőrök nyilvántartásba vették a környéken élő ÁVH-sokat, de vagy hazaengedték őket, vagy a Maros utcai központba kísérték. Előfordult, hogy egy államvédelmisnek még pénzt is adtak, hogy tudjon enni adni a gyermekeinek.

Az említett Maros utcai központ azonban – ahol ma a kerületi rendőrkapitányság működik – sokkal zajosabb időket élt át az október 23-át követő napokban. A Maros utca 3–5. alatt ekkoriban a kormányőrség laktanyája állt, és állandó tüntetések helyszíne volt, melyek során az emberek a politikai foglyok szabadon bocsátását követelték. A laktanya parancsnoka, Virág alezredes el is engedett néhány politikai elítéltet október 24-én, azonban ez már kevésnek bizonyult a forradalmi hangulatban lévő tömegnek.

Október 26-án meg akarták ostromolni a laktanyát, ezt azonban két harckocsi bevetése meghiúsította. Virág alezredest leváltották pozíciójából, és Adorján Gyulát nevezték ki parancsnoknak, aki október 30-án belátta, nem érdemes dacolnia az utcán lévők haragjával: embereit lefegyverezte, majd a Széna téri ellenálló csoport egyik vezetőjével, Bán Róberttel történt félórás egyeztetés után átadta a laktanyát a nemzetőröknek. Bán Róbert társai közben a Vérmező bokrai között megbújva igyekezték fedezni vezetőjüket, amire szerencsére nem volt szükség. A kormányőröket a Böszörményi út és a Szoboszlai utca sarkán álló Dolgozó Ifj úsági Szövetség (DISZ, később KISZ) irodaházába kísérték páncélosok biztosításával, hogy senkinek ne eshessen bántódása.

A Böszörményi úti tanácsházán már a forradalom első napjaiban megalakult a kerületi Forradalmi Bizottság azokból, akik köztudottan változást szerettek volna. Lombos Mihály tanácselnök betegsége miatt nem tartózkodott a munkahelyén, helyette Réthei Prikkel Lajos irányította a kerület ügyeit. Büszke volt arra, hogy a Hegyvidéken nem volt élelmiszerhiány. A forradalom alatt folyamatosan érkeztek az élelmiszercsomagok vidékről a fővárosba, a Böszörményi úti pékség is megszakítás nélkül működött, és teherautókkal vitték fel a kenyeret a magasabban fekvő utcákba.

Október 31-én hozták meg a hírt a Maros utcába, hogy a Rákosi-(Lóránt út 8/b) és a Gerő-villát (Béla király út 16.) fosztogatók forgatták fel. A nemzetőrök közül azonnal oda irányítottak egy osztagot Kiss Béla főhadnagy vezetésével, hogy a Szovjetunióban tartózkodó politikusok villáinak biztonságára vigyázzanak.

A Magyar Optikai Művek dolgozói is megszervezték az üzemőrséget, és éjjel-nappal vigyázták a rendet. Ugyan nem csatlakoztak a nemzetőrökhöz, a szovjetek megjelenésének ők sem örültek.

November csendesen kezdődött a Hegyvidéken, majd negyedikén a hajnali órákban érkezett a hír: Kelenföld felől szovjet harckocsioszlop közeledik. A Gorbunov ezredes vezette csapatok feladata Buda elfoglalása volt, illetve meg kellett akadályozniuk, hogy a forradalmárok nyugatról segítséget kaphassanak.

A Maros utcai laktanyát kiürítették, és a nemzetőrök állásokat foglaltak el a Vérmezőnél, valamint a Déli pályaudvarnál. Tervük az volt, hogy hagyják elhaladni a harckocsikat, majd a Moszkva téren bekerítik őket. Azonban Szabó Istvánnak, a Széna téri csoport vezetőjének a parancsára a Nagyenyed utcánál golyózáporral fogadták a páncélozott járművekről leugráló szovjet katonákat, akik közül öten életüket vesztették a rövid tűzharcban. Aztán tovább nőttek az ellenség veszteségei, amikor a forradalmárok Molotov-koktéllal felgyújtottak egy elhaladó teherautót. Hiába volt azonban a lelkesedés, a harckocsikkal és a Gellért-hegyről kilőtt gránátokkal szemben nem lehetett felvenni a harcot.

A szovjetek nemcsak az ellenállási gócpontokat vették tűz alá, a békés lakóövezetek is kaptak találatokat. Egy alkalommal a Gellért-hegyen lévő katonák észrevették, amint a Galántai út 6. alatti lapos tetős házon távcsővel figyelik őket. Három lövedéket lőttek ki az épületre, amelyből az első kettő a kertben robbant, a harmadik viszont telibe találta a házat. Mint később kiderült, kíváncsiskodó gyerekek voltak fenn a tetőn, akik az ágyúk torkolattüzét nézték. Szerencsére az első két lövés alatt sikerült lemenekülniük, így nem esett komolyabb bajuk.

November 8-án már a legelszántabbak is kilátástalannak ítélték a harcot, és Szabó János vezetésével Nagykovácsi felé megpróbálták elhagyni a fővárost, de a szovjetek Solymár közelében elfogták őket. A megtorlások során a Maros utcában, illetve a Széna téren tevékenykedő nemzetőrök közül tizenötöt végeztek ki, közülük ketten kerületi lakosok voltak. Pópa Papp József és Kokics Béla a Nagyenyed utcai ütközetben vettek részt, amiért 1958 tavaszán mindkettőjüket kivégezték, úgy, hogy Pópa Papp esetében még az ügyész sem tartotta indokoltnak a halálbüntetést. Emléküket tábla őrzi az Alkotás és Nagyenyed utca sarkán.

A megtorlások áldozatai voltak a svábhegyi nemzetőrök is, akiknek hosszú éveket kellett börtönben sínylődniük – holott egyetlen „bűnük” az volt, hogy fenntartották a rendet és a közbiztonságot a hegyen.

Balázs Attila

Forrás: http://www.hegyvidekujsag.eu

Az előadást követő beszélgetés során az egyik résztvevő hölgy (…) a Ráth György utca 4-ben működő pékségre, pékekre emlékezett, akik a hosszú sorokban kenyérre várókat éjjel-nappal kiszolgálták.

Elmondta továbbá, hogy a Schwartzer Ferenc utca 4-ben egy valamikori repülős tiszt, aki rokonszenvezett a forradalommal, az oroszoktól való félelmében megölte feleségét, Nádler Pálmát, anyósát és magát, így ők is a kerület 56-os áldozatainak tekinthetők. Emléküket a Farkasréti temetőben egy lista őrzi… A Pannonhalmi Bencés Gimnázium honlapján a következőt olvashatjuk: Egy talán kevésbé ismert vers, Nádler Pálma: „Az ártatlanok forradalma” című költemény másolatán utóiratként szerepel: „1956. november 4-én hajnalban férjével Hruby Ottóval együtt édesanyját is agyonlőve mindnyájukat halva találták szobájukban.” Az 1956-os forradalmi versek akkor készült sokszorosított másolatának egy sorozatát máig is őrzi akkori tulajdonosa.

A Csörsz utcában volt egy szovjet hősi emlékmű (illetve katonai temető), melyet 56-ban a környéken lakók jórészt elbontottak. A helyén most egy 1945 feliratú kőoszlop előtt lebegő, bronz nőalak (Kiss Kovács Gyula alkotása) látható. Lehet, hogy vannak még itt közterületen eltemetett szovjet katonák?

Ráday Mihály arról beszélt, hogy a Moszkva tér című helytörténeti kiadványban (és az IPM-ben) már írt az 56-os emlékeiről (akkor 14 éves volt), melyek szintén, részben a pékekkel kapcsolatosak. Írása ide kattintva olvasható. A kapcsolódó videó: