Valamit kell csinálni, nem?

Az élet császára – Pesti László

Nem véletlenül azonos az utóbbi két cikk kiemelt képe, hiszen ugyan arról a személyről van szó, sőt mindkét anyagot Gálné Kovács Margittól kaptuk. Ismételt köszönet érte. Nem hisszük, hogy kommentálni kellene Lengyel Nagy Anna Pesti Lászlóról sok-sok évvel ezelőtt írt cikkét, megfontolni annál inkább! Változtatás nélkül közöljük a Népszabadságban, 2004. július 17-én megjelent írást. A fényképeket Móricz Simon készítette.

Pesti László harminckét éve minden áldott nap hajnali negyed ötkor kel. Megmosakszik, felveszi munkaruháját, soha nem reggelizik. Elhagyja nyolcadik, kerületi apró lakását, a Kálvin téren bevárja az öt óra tízes első metrót, pár megálló után kiszáll a Népligetnél, közben felmarkolja a Metro újság egy példányát. Sietősen átvág a parkon, úgy hét perc múlva nyitja a Telephelyet, hat óra tájt befűt a kazánba, fél hétkor megiszik egy pohár tejet.

Mikor ezzel megvan, este hétig fákat ültet, virágokat gyomlál, utakat tart karban, havat kotor, cserjéket metsz, vandálokat kerget a népről elnevezett ligetben, egy nap talán tíz kilométert is megtesz kapával, ásóval, gereblyével a kezében. Napközben nem eszik semmit, nincs igénye rá. Este hétkor zár, sietősen átvág a ligeten, metró, nyolcadik kerületi egyszobás lakás, egy liter tej (egészséges, meg aztán nincs is hűtője, el kell fogyasztani a romlandó portékát), egy szelet kenyér, olvasás tizenegyig, alvás, aztán negyed ötkor megint kelés.

Szombaton is. Vasárnap is. Nyugdíj előtt és nyugdíj után is. Nyaralás helyett is. Harminckét éve. Pesti László most éppen hatvanhat esztendős. Ez a történet mégsem (csak) a kertészről szól.

– Fura figura a Laci – mondja egyik kollégája. – Akkor működik a leghatékonyabban, amikor a legerősebb az ellenállás vele szemben. Olyan célokért küzd szenvedélyesen, amelyekhez még véletlenül se fűződik sem egyéni érdeke, se személyes haszna. Ellenkezőleg. Ó fizet, mégpedig rendszeresen, és nem is keveset, hogy maradandó értékeket hozhasson létre a köz számára.

Laci bá’, ahogy a Népligetben hívják, cserzett bőrű, hajlott hátú férfi, az arcvonásait megtépázta az idő. Sokdioptriás szemüveget visel. Melóskéz, megvastagodott ujjbegyekkel. Kirojtosodott nyakú munkásing. Éppen a mókusokat eteti.

A Mutatványos téren vagyunk, legalábbis ez olvasható a köztéri útjelző táblán, szabályosan gravírozva: Mutatványos tér 26. Ahogy a neve is mutatja, itt állt valamikor Kemény Henrik bábszínháza.

Mielőtt ez’ s a többi, a liget különböző pontjain elhelyezett útjelző idekerült volna, a látogatók eltévedtek a parkban lehetetlen volt tájékozódni.

– Kilencszáznyolcvantól kezdve hiába bombáztuk a tanácsot, később az önkormányzatot különböző beadványokkal, ők mereven elzárkóztak attól, hogy a meglévő öt sétányelnevezésen túl kitáblázzák a liget útjait. – meséli Pesti László. – Nekem elegem lett a közönyükből. Egyszer fogorvosnál voltam -folytatja -, negyedik emelet, jövök le a lépcsőn, látom, hogy az elsőn ki van írva: Kerékgyártó László grafikus, dekorációs munkát vállal. Becsöngettem és megbíztam azzal, hogy készítsen el egy szabatos utcanévtáblát, amit később, mint látja, el is helyeztünk ezen a téren.

– A főnökei vagy az önkormányzat mit szólt ehhez a partizánakcióhoz? – kérdezem a kertészt. – Nem volt kifogásuk ellene, hiszen nem került pénzükbe, én fizettem – válaszolja, a hangja tárgyilagosan cseng, nincs benne se indulat, se sértődöttség. – Nem volt nekem kedvem tovább vacakolni a bürokráciával – teszi hozzá. – Ha nem megy másképp, úgy látszik, a magánút a legjobb módszer.

Egyetlen térelnevezés azonban nem elég a tájékozódáshoz, Pesti László tehát újra a zsebébe nyúlt, vásárolt anyagot, s szigorúan a szabadidejében, a hétvégeken meg munka után, délutánonként kiöntötte a betontömböket. Mielőtt megszilárdult volna; egy görbe szöggel belevéste híres magyar botanikusok neveit; életrajzi adatait és tetteit (hogy kiről kereszteljék el a sétányokat, azt egy másik idős kertésszel, Tarjányi Ferenccel ötlötték ki), aztán amikor elkészült a munka, szakszerűen leásta, beillesztette az útjelző köveket a talajba. Neve lett hét, addig névtelen útnak, jó néhány tájékozódási ponttal lett gazdagabb a Népliget. Ha nem is hivatalosan. Nem baj. A sétálók, a parkban élő hajléktalanok jobban kiismerik magukat. És a betonba vésett szöveg is biztonságban van, nem bánthatják a vandálok.

Kifundálta ezt Laci bá’, nagyon is jól. Magánúton. Mitől is miénk egy ország? Mitől érezzük magunkénak a városunkat, a kerületünket, a falunkat, az egyesületünket, egy sarkot, mitől miénk egyetlen szeletke valami egészből? Hát attól, hogy közünk van hozzá. Pesti Lászlónak a tizedik kerülethez és a Népligethez van köze. Ebből pedig az következik, hogy a saját tulajdonának (is) tekinti. Ha meg az övé, akkor felelősséggel tartozik iránta. Mindenestül. Ez egyértelmű, nem? És ami az övé, annak ismerni kell a múltját, a kultúráját, a hagyományait is.

Pesti László sorra lefényképeztette hát a liget és Kőbánya híresebb középületeit, műtárgyait, köztéri szobrait, s egyenként ezerdarabos képeslapsorozatot adott ki belőlük. Nem értékesítésre szánta őket, erről szó sem volt. Kapott a sorozatokból jó pár példányt a Kőbányai Helytörténeti Archívum. Meg a kollégák, a sétálók a parkban, a kicsit is érdeklődők, aztán az Etka Jógatábor Népligetben edző tagjai, nekem is a kezembe nyom egy sorozatot. Szép, igényes lapok. Az Oroszlános-kút, a Dreher-kastély, a régi Sörgyár Bécsben gyártott címeres téglái, Kőrösi Csoma Sándor szobra, a kőbányai köztemető régi síremlékei, útjai. Mindent tud a tárgyakról, ki alkotta, ki és mikor restaurálta, mi honnan és hová került az évek során…

– Mibe került magának ez a többezres példányszámú sorozat? – érdeklődöm. – Úgy kétszázötvenezer forintba – válaszolja. – Nem érdekes – teszi hozzá derűsen -, az a fontos, hogy elkészült. Ugyanilyen csendesen és gátlásosan, majdhogynem szökésre készen álldogált a háttérben, amikor nemrégiben egy grafikai kiállítás nyílt meg a Gutenberg Művelődési Otthonban (akkor az egyetlen jobbik ruháját vette fel). A kiállított, az egyes magyar megyékre jellemző gyümölcsöket, növényeket ábrázoló nyomatok elkészítését – talán felesleges is mondani – Pesti László kertész finanszírozta. A grafikák a későbbiekben a helytörténeti gyűjteményekbe kerülnek.

– Elképesztő, hogy egy kis keresetű ember ennyi pénzt fordítson közcélokra – jegyzem meg. Bólint – Meglehet.

– Miért teszi? – kérdezem. Felvonja a szemöldökét.

– Valamit kell csinálni, nem? És akkor már értelmes dologba fogunk, ha lehet.

Ha valaki súlyos, patetikus, igazsághordozó kijelentéseket kíván hallani, jobb, ha nem Pesti Lászlót kérdezgeti.

Mennyi nyugdíja lehet egy kertésznek? Alig merem kibökni, de Laci bá készségesen válaszol. – Most már fölment százezer forintra, amellett folyamatosan dolgozom, és hozzákeresek. Mióta nyugdíjba mentem, négy éve nemcsak kertész vagyok, hanem a Népliget őre meg fűtője is. Nézze, én alig költök magamra, talán pár ezer forintot egy hónapban, tejen és felvágotton élek, mégpedig nagyon jól. Otthon alig van rezsim: szobakonyhás a lakásom, se rádióm, se tévém, egyáltalán nem hiányzik, nincs szükségem háztartási felszerelésekre, mert hideg koszton élek, telefon se kell. Csak zavarná az életrendemet – teszi hozzá. – Ha valaki nagyon akar, a munkahelyemen délután három és negyed négy között elér.

– Sose volt családja? Elmosolyodik, a vastag szemüveg mögül csillog a szeme. Picike kék szeme van. – Én valószínűleg agglegénynek születtem. Soha nem törekedtem tartós kapcsolatra. Kényelmes ember vagyok – teszi hozzá -, a nyugalom és talán… a megszokás szeretete erősebb volt, mint egy bizonytalan kimenetelű házasság utáni vágy. Az életem értelme és célja mindig a munka volt. – Itt vannak a gyerekeim – mutat a képeslapokra és a kisgrafikákra. – Meg a fák… azok a családom. Harminckét év alatt több száz fát ültettem, több ezer cserjét szaporítottam itt a Népligetben, még három gumifát is sikerült meghonosítanom – mondja büszkén.

Akad néhány fortély arra, hogyan lehet jó ügyeket támogatni. Lehet a népligeti mókusoknak két mázsa napraforgómagot vásárolni… (két mázsa… mennyit fizethetett érte?), és azzal életben tartani őket. Lehet rendszeresen könyveket venni, becsomagolni őket szépen, és a feladó nevének feltüntetése nélkül, adományként szétküldeni kispénzű könyvtáraknak.. Öt példányban előfizetni a Búvár című lapra meg a Vigíliára; egyet elolvasni, négyet szétosztani. Újabb és újabb helytörténeti dokumentumokat kiadni, tudományos ismeretterjesztő munkákat készíttetni, mint például az Űrkutatás kisgrafikákon című sorozatot, melyet a már emlegetett Tarjányi Ferenccel együtt finanszíroztak.

A nyugdíjas kertész bácsi, mint kultúrmenedzser, mint szponzor, mint producer…, bár ő maga – ez biztosra vehető – sohasem használja ezeket a furcsa, új keletű kifejezéseket.

Egyébként, ha ez eddig nem derült volna ki, Pesti László nem jótékonykodik, még csak rendszeres adakozónak sem lehet nevezni. Valami egészen másról van itt szó, egy életfilozófiáról,- egy életformáról, mégpedig a pátosz legkisebb jele nélkül, leginkább talán egy – a világ pillanatnyi állása szerint – utánozhatatlannak, egyedülállónak tűnő értékrendről.

– Soha nem ismertem hasonló embert – mondja Egervári Krisztián kertészmérnök. Pesti László főnöke a Népligetben. – Senkit, aki képes úgy dolgozni, hogy mindig, minden percben megtalálja, mit kell tennie. Még akkor is, ha látja, hogy sok ember nem veszi értéknek, amit ő teremt, akkor is, ha tapasztalja, hogy a munkáját sokszor tönkreteszik vandálok. Ha tudja is, hogy talán pillanatnyilag nincs értelme annak, amit csinál, végigviszi, mindig végigviszi azt, amit elkezdett… És eközben egy cseppnyi agresszivitás sincs benne. Nem tolakszik a dolgaival, nem panaszkodik az akadályokra, csendben dolgozik, szívósan. Ami ma a Népliget lényege, az óriási részben neki köszönhető. Nekem személy szerint nagy adomány a sorstól, hogy ismerhetem őt.

Azt nem lehet mondani, hogy mindenki hasonlóképpen vélekedik Pesti Lászlóról. A többi parkmunkás kapásból dilisnek, baleknak tartja, de azért távolról tisztelik őt. A hivatal emberei elviselhetetlen pasasnak gondolják, hiszen lénye és tevékenysége önmagában kihívás, nem beszélve a rengeteg beadványáról, amivel foglalkozni kell. Pedig nagyon kreatív és eredeti ötletei vannak: például a közterületek rongálását megelőzendő azt javasolta, hogy – a munkanélküli segélynél valamivel magasabb összeg ellenében – szervezzen az önkormányzat egy munkanélküliekből álló kármegelőző felügyeletet. Kidolgozta az ötletet, akárcsak a többi, jobbító célú javaslatát. Érdemi választ egyikre sem kapott.

Pesti László macerát jelent a hivatalnak.

Na jó, ha nincs partner, akkor lássuk, uramisten, mire megyünk ketten. Így volt ez a Sétáló Naprendszer esetében is. A kövekből leképezett, méretarányos naprendszer a Népliget büszkesége. Joggal. Néhány évvel ezelőtt Mátis András, a Planetárium előadó csillagásza mesélte, hogy külföldön már létezik ilyesmi. Na, akkor itt is meg kéne csinálni, nosza, fogjunk neki. Mátis András kijelölte az egy a tíz-milliárdhoz kicsinyítésű bolygók egymástól való távolságát, a helyszíneket, Pesti bemérte, de már a munka elején közbeszólta bürokrácia.

Az önkormányzat kifogásokat emelt, a közművek pedig feltételeket szabtak: azokon a pontokon, ahol a napot, a hét bolygót és a kisbolygókat megjelenítő köveket akarják elhelyezni, először felmérést kell készíttetni, nem zavarják-e a földbe süllyesztendő kövek az alattuk húzódó gáz- vagy egyéb vezetékeket. Csupán egyetlen felmérésért harmincezer forintot kértek volna.

– Na, nem! Dühített az akadékoskodás, a keresztbe tevés – mondja Pesti László -, hogy képzelik ezek? Ha nekem, mint kertésznek kedvem támad a parkban felállítani egy kerti padot, bárhol megtehetem, pedig annak az alapját sokkal mélyebbre kell leásni a földbe. Egy tizenhat centiméter vastag kővel vacakolnak és húzzák az időt? Na, ha a szabályos út nem járható, nézzük a másikat…

– …Csak nem…? – merül fel bennem a gyanú. – Te jó isten, ki fizette a Naprendszert? – Aki szokta – vágja rá Laci bá’, és egy jót nevet. – Nekem így egyszerűbb volt, higgye el. A kövek előkészítését, csiszolását egy sírkövessel csináltattam meg. Szépen, szabatosan. Száznegyvenötezer forintot kért érte, nem sok. Fekete festékkel van beléjük gravírozva a bolygó neve és egyébadatai. Az elhelyezés nem volt nagy probléma, normális földmunka, azt elvégeztem magam. A Planetárium adta ki a leírást, itt van, tessék, bárki megkaphatja, mielőtt végigsétál a Naprendszeren.

Mutatja a kis kiadványt. – Hogy fogadhatják mindezt el magától? – kérdezem nem minden indulat nélkül. – Tudomásul veszik. Mit csinálhatnak velem? Biztos bolondnak tartanak, de nem mondják a szemembe. Egyébként engem sose érdekelt mások véleménye.

Az idén volt ötven éve, hogy Pesti László először állt munkába. Az az ember is ritka, aki – mint fontos eseményről – megemlékezik munkás élete első napjának évfordulójáról. Ő ebből az alkalomból egy néhány példányos kiadványt készíttetett, amelyben ez olvasható: „Ha ma kezdeném, újra csak ezt a hivatást választanám, de sokkal következetesebben vinném végig.”

Következetesebben? Azt hogy kell?

Miért csinálja végül is ezt az egészet? Az a vágy inspirálja, hogy nyomot hagyjon maga után? Fákat, köveket, grafikákat és könyveket? Sétányelnevezéseket? Maradandó nyomokat?

Ősi emberi ösztön lenne ez. De kiderül, hogy nem erről van szó.

– Néha eszembe jut, hogy ötven-száz év múlva ki mindenki sétál a fáim alatt… De engem inkább a jelen érdekel – mondja. – Én csak a jelenben élek. Ha értelmes dolgokat csinálhatok, akkor szabad embernek érzem magam. Szabad embernek, érti? Tudja, mit mondott XIV. Lajos, amikor megkérdezték tőle, mi az élete értelme? – fordul felém, és ravaszkásan felcsillan a szeme.

– Fogalmam sincs.

– Az élet könnyed és elegáns élése. Ezt vallom magam is – mondja Pesti László nyugdíjas kertész elnyűtt nyakú ingében, lötyögő melósnadrágjában.

Az élet császára. Vicc nélkül.

Érdemes beleolvasni Pesti László és Tarjányi Ferenc Budapesti nagy parkok növényjegyzéke című művébe, részletezik a Városmajor, Vérmező, Gellért-hegy, Tabán, Óbudai-sziget (Hajógyári-sziget), Margit-sziget, Városliget, Károlyi-kert, Múzeum-kert, Orczy-kert, Kerepesi temető és a Népliget növényein túl néha még a rákokat, egysejtűeket is, jelezve a feldolgozás időpontját.

Ha valakinek felkeltettük az érdeklődését a Népliget iránt, figyelmébe ajánlunk egy Balázs Bálint által szerkesztett anyagot, A Népliget története avagy hogyan lett az új városligetből a főváros legelhanyagoltabb közparkja címmel.

Kolléganőnk, Mészáros Anna megőrizte azt a kicsi dobozt, melynek felirata szerint Pesti László kertész-szakember a Nemzeti Panteon alapítványt ex libris gyűjteményével igyekezett támogatni. Ezeket a grafikákat, fametszeteket találtuk a titkos kis dobozban: