1.
„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég” – a mából visszatekintve a huszadik század utolsó harmadát aránylag derűs, bizakodó korszaknak találjuk. Az előzményekhez és a következményekhez képest mindenesetre. Az emberiség vezetői talán soha annyit nem szónokoltak emberi jogokról, a népek önrendelkezéséről és főképpen társadalmi igazságosságról, mint akkoriban. Valójában pedig nem történt egyéb, mint hogy a technikai haladás szolgálatába állított tudomány, a termelést szolgáló új technológiák, az üzleti érdek mindenhatóságát szolgáló tömegtermelés ekkortájt tette lehetővé, hogy az odáig egymást gyilkoló népek és osztályok ne egymás legyőzése és kifosztása árán jussanak javaikhoz, hanem szép egyetértésben, közösen munkálkodjanak a természet legyőzésén és forrásainak kifosztásán. Az így többé-kevésbé jóllakatott népek szinte észre se vették, hogyan csúszik ki a kezükből még a lehetősége is annak, hogy a saját jövőjükkel maguk rendelkezzenek. A politikától ezentúl nem több beleszólást követeltek, csupán jobb ellátmányt.
Azonban amit fogyasztanak, az egyszer csak elfogy: a második ezredfordulóhoz közeledve egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a jólétünk érdekében feláldozott élővilág rohamos pusztulása milyen végzetes következményekkel jár az állítólagos győztesre nézve. Az ökoszisztémák összeomlása elemi létfeltételeitől fosztja meg a hirtelen – száz év alatt – több mint négyszeresére szaporodó emberiséget. Tenni ellene azért nem lehetett, mert pontosan ezen, az erőforrások pazarló használatán alapult a jóléti társadalom, az ipari tömegkultúra és a formális demokrácia adott rendszere, amelynek a sikeres országok sikerüket köszönhették és amelyet a kevésbé sikeresek utánozni igyekeztek.
Tehát mondani kellett valamit. Akik titokban már sejtették, hogy a helyzet tarthatatlan, ekkor kezdtek fenntartható fejlődésről beszélni. A kifejezés példátlanul sikeresnek bizonyult, máig ennek jegyében ígérik világszerte a jóléti kecske jóllakatását az ökológiai káposzta fenntartása mellett. Ez a jámbor igyekezet elsősorban azzal okoz kárt, hogy eltereli a figyelmet az igazi kérdésről, hogy egyáltalán fejlődés-e az, ami most van, és hogy valóban fenn akarjuk-e tartani? Fejlődésnek ugyanis azt nevezzük, ha egy rendszer úgy növeli a teljesítményét, hogy ezzel gyarapítja a saját erőforrásait. Hogyha éppen ellenkezőleg, a növekedés kényszerétől űzve feléli ezeket, akkor válságról, hanyatlásról, végzetes egyensúlyvesztésről beszélünk.
Az ezredforduló után nyilvánvalóbbá vált, hogy a fenntarthatósági mantra, amely alatt egyre inkább az anyagi javak termelésének-fogyasztásának további, „környezetbarát” növelését értették, komolytalan. A tudományos, utóbb a politikai diskurzusban ekkor újabb varázsszó jelent meg: a reziliencia, amely rugalmas ellenállóképességet jelent. Ezzel megkezdődött a közbeszédben a lassú elmozdulás az ökológiai válság elleni aktív védekezésről a megbékélés, vagyis a sikeres alkalmazkodás irányába. A kifejezés vonzerejét kétértelműsége adja. A képzeletünkre bízza, hogy mit értünk ellenállóképességen. A saját testi-lelki tulajdonságainkon akarunk változtatni, hogy alkalmazkodni tudjunk a természeti források szűkösségéhez és a politikai-gazdasági világrend egyre kérlelhetetlenebb logikájához? Vagy mégis inkább az alkalmazott technológiákon? Netán azokkal a személytelen automatizmusokkal és kényszerintézményekkel szemben fejtsünk ki ellenállást, amelyek az élővilág pusztulását kikerülhetetlen realitássá teszik? Környezetvédelem mint válságmenedzselés, vagy ökológiai politika? Hogyha az előbbi: a szóhasználaton kívül mi ebben az újdonság? Ha az utóbbi: mik a céljai? A fennálló rendszer megmentése vagy inkább megváltoztatása?
A radikális zöldek körében azonban ekkor már más divatszó járta. Ők minden köntörfalazás nélkül egyszerűen nemnövekedésről beszéltek. A nemnövekedés csatakiáltása a harcos elkötelezettség bizonyságául szolgált. Sajnos, nem mindig tették hozzá, amit John Stuart Mill, a fogalom megalkotója már 1848-ban felismert, száz évvel később pedig a történész, Ferdinand Braudel adatszerűen igazolt, hogy a boldogság, a tudás és a jólét növekedése nem okvetlenül jár és eddig sem járt mindig együtt a gazdasági teljesítmény növekedésével.
Az ökológiai gazdaságtan klasszikusa, Herman Daly valamikor a nyolcvanas évek végén mutatta ki, hogy a növekedési mutatók (köztük a kitermelés és a szennyező kibocsátások vészes növekedésének mutatói) a mi korunkban ismét elváltak a jóléti mutatók alakulásától. Ez egyáltalán nem meglepő, amennyiben a gazdasági növekedés forrása már egy ideje természeti és kulturális örökségünk elherdálása volt. Ernst Schumacher szavaival: a hazug kettőskönyvelés, amely a tőke feléléséből származó jövedelmet nyereség gyanánt tünteti fel. Tíz évvel később Tim Jackson könyve (Jólét növekedés nélkül) hozza divatba ismét a témát. Magyarországon pedig – talán épp az előzmények hiányos ismerete folytán – majd a tízes években válik zöld bestsellerré Serge Latouche munkája, a nemnövekedés filozófiáját és társadalomképét bemutató röpirat.
A nemnövekedéssel nincs is semmi bajom, eltekintve attól, hogy a minden évtizedben újra felfedezett jelszó népszerűségének ára a mondanivaló leegyszerűsítése egyetlen, ráadásul negatív üzenetre. A zöldek szerintem többre mennének, ha politikai programjuk pozitív oldalát népszerűsítenék inkább, azt, ami az ökológiai rendszerváltozás nyomán éppenséggel növekedne és újjászületne: az életformák gazdag sokféleségét, a helyi társadalmak önrendelkezését, a felelős részvétel politikai kultúrájának újjászületését. A természeti és épített környezet épsége és szépsége iránti igényt: a minőség választásának szabadságát a mennyiség rovására. De ezt már annyiszor leírtam, hogy kicsit szégyellem. Csak hát ez az igazság.
Az idő azonban, lássuk be, nem nekem dolgozik. A húszas években újabb varázsigét dobtak a piacra. Ez a mélyalkalmazkodás, ami lényegében a jó öreg reziliencia eszméjét eleveníti fel a kor – civilizációnk végromlásának kora – változó viszonyainak megfelelő hangszerelésben. Lehet-e és hogy lehet alkalmazkodni egy katasztrófához, Jem Bendell kezdeményezésének megítélése ekörül forog.
2.
„Az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges” – a mélyalkalmazkodás filozófiájának kiindulópontja ez a nem túl szívderítő helyzetértékelés. Jem Bendell és követői arra figyelmeztetnek, hogy a földi ökoszisztéma lassú összeomlásával kapcsolatos, egyébként régóta ismert tudományos előrejelzések inkább szépítik, mintsem eltúlozzák a valóságos helyzetet, és hogy a realitásokat a legrosszabb szcenáriók tükrözik. Ez fellépésük legfőbb haszna szerintem, de hozzáteszem, van abban mégis valami groteszk, amikor a klímaváltozás tényét bizonyító vagy a bioszféra romlásának mértékét vizsgáló tudósoknak egyszeriben azt vetik a szemére, hogy elhallgatták a teljes igazságot. Éspedig azért hallgatták el, mert a módszertani szigor, a tudományos kijelentésekkel kapcsolatos kötelező óvatosság, nem utolsó sorban pedig a rossz hír hozóját hitetlenkedve fogadó vagy elutasító közvélemény nyomása késztette őket arra, hogy a bekövetkező katasztrófa kilátásairól az indokoltnál derűsebb képet fessenek. Ami azt illeti, eddig ennek éppen az ellenkezőjével vádolták őket, mégpedig ugyanazokon a fórumokon és médiumokban, amelyek most a végítélet napjáról harsonázó kollapszológusok (összeomláskutató) nyilatkozatait visszhangozzák. Tragédia vagy örömhír, nem számít, csak szenzációs legyen!
A környezetvédők is megkapják tőlük a magukét: nem mernek szembenézni küzdelmük hiábavalóságával. Hogy támogatáshoz és forrásokhoz jussanak, a zöldek fenntartják az emberekben a hiú reményt, hogy a katasztrófa mérséklésére irányuló erőfeszítéseik eredményre vezethetnek. A mélyalkalmazkodás hívei ehelyett arra buzdítanak, hogy merjünk szembenézni a rideg valóval: civilizációnk és a földi ökoszisztéma együttes fennmaradása jelenlegi formájában teljességgel lehetetlen.
„Elérkezett az idő az igazság kimondásának olyan módjára, amely le mer nézni a szakadékba, amelybe már jó ideje zuhanunk”, jelenti ki Bendell szerzőtársa és elvbarátja, Rupert Read 2021-ben megjelent gyűjteményes kötetükben (amely immár magyarul is olvasható). A helyzet az, hogy ennek az igazságnak a kimondásán az utolsó félszáz esztendőben tudósok, filozófusok és művészek sokasága fáradozott. Nekik köszönhetjük a természetben zajló katasztrofális változásokra vonatkozó ismereteinket, valamint e folyamatok társadalmi-gazdasági okainak bemutatását, beleértve azoknak a kulturális és politikai akadályoknak a felismerését is, amelyek ellehetetlenítik a védekezést a már régóta ismert rettenetes következmények ellen. A mélyalkalmazkodás prófétái ugyan őrizkednek attól, hogy hivatkozzanak a témával foglalkozó könyvtárnyi irodalomra, mégsem valószínű, hogy ne ismernék annak legalább egy töredékét. Mondanivalójuk kedvező fogadtatása ettől függetlenül nem oka, hanem következménye az ökológiai tudatosság és a veszélyérzet fokozatos, de megállíthatatlan terjedésének, amelyet helyi és globális mozgalmak sokaságának fellépése jelez. Ilyenkor támad fizetőképes kereslet az odáig elhallgatott vagy éppen üldözött igazságot népszerű formában kimondó véleményvezérek, guruk iránt. Az új varázsszó, a mélyalkalmazkodás üressége és népszerűsége egy tőről fakad: úgy látszik, eljött az ökológiai populizmus ideje. Populista politikai mozgalmakat termő korunkban ennek, azt hiszem, örülnöm kellene.
Zuhanjunk nyitott szemmel! – a felszólításnak egyébként lenne is értelme: hátha útközben megpillantunk valami kapaszkodót, amely megállítja zuhanásunkat. A mélyalkalmazkodás programja azonban nem erről szól. Nem a civilizációnk alapjait érintő, elkerülhetetlen változások régóta vitatott kérdését vizsgálja (mert oké, hogy gyökeres, de mégis, milyen irányú legyen a változás?), és azt sem akarja megmondani, mit tegyünk majd, ha az összeomlás bekövetkezik. Bendell jótanácsai inkább abban nyújtanak eligazítást, hogy hogyan kezeljük az elkerülhetetlen veszteséggel, a zuhanással és a szakadékkal kapcsolatos érzelmeinket. „Pszichológiai, érzelmi, metafizikai és spirituális eszközökkel” (sic!) kívánja felruházni közönségét, s ezek lényegét négy további varázsigében foglalja össze: megtartás, elengedés, visszahozás, megbékélés. Íme, ezek a zuhanás elviseléséhez nélkülözhetetlen új sarkalatos erények. Később tovább részletezi őket, ekkor az együttérzés, a nyitottság, a nyugalom, a kölcsönösség, az egységtudatosság és a szolidaritás is felkerül a bakancslistára. Azért pont ezek, mert angolul ezeknek a kezdőbetűi teszik ki a C-o-s-m-o-s szót, amely e kozmikus bölcseség foglalatául szolgál. Mi kifogásom lehetne ellenük? A Bendell által szorgalmazott „őszinte, mélyreható, szemléletformáló párbeszéd” jegyében csak annyiban járulhatok ehhez, hogy jelzem: az ökológiai erény-etika irodalma ennél azért meggyőzőbb és életrevalóbb javaslatokat tartalmaz.
De az is igaz, hogy Bendell jóelőre elhárítja, hogy számonkérjük rajta a filozófiai hagyományhoz vagy egyes irodalmakhoz fűződő viszonyát. „Inkább olyan keretet szeretnék felajánlani, amely segít felfedezni saját elkötelezettségünket a jelenlegi helyzetünkkel kapcsolatban.” És valóban, a kötet vezérmotívuma a beszélgetés szükségességéről és hasznáról való beszélgetés, valamint a több mint valószínű katasztrófa elviseléséhez szükséges lelki beállítódás körvonalazása, melynek hasznosságát újfent nincs okunk kétségbe vonni.
Idegenkedésem fő oka nem is az önismereti gyorstalpalókról ismerős hang, a kilátásba helyezett alkalmazkodási stratégia mélységéhez képest meglepően sekélyes moralizálás és pszichologizálás, melyek éppen a könyv Bendell által jegyzett fejezeteit jellemzik elsősorban. Aki ilyeneket szeret olvasni: lelke rajta! Abban pedig igazat kell adnom a szerzőknek, hogy az ökológiai világnézet elengedhetetlen része, ha nem éppen lényege a szellemi felkészülés az előttünk álló évszázadok elkerülhetetlen megrázkódtatásaira. Csakhogy a mélyalkalmazkodás apostolának jámbor általánosságokon túl éppen erről nincs eredeti mondanivalója. Nem is lehet. Ha a jövő valóban ismeretlen, akkor az alkalmazkodás megfelelő módjáról sem nyilatkozhatunk. Azonban nem ez a helyzet.
Az a jövő, amellyel Bendell riogat, tetszik – nem tetszik, belátható közelségbe került. A fajok és élőhelyek pusztulása, a földi ökoszisztéma átalakulása javában tart és eltart beláthatatlan ideig. A folyamat túl lassú ahhoz, hogy akik átélik, katasztrófaként érzékeljék, bonyolultabb, semhogy az átlagember felfogná jelentőségét és gyorsabb, mint ahogyan a tennivalókkal kapcsolatos felismerések terjedni képesek. Valószínűleg bekövetkezik, de minden egyén és minden nemzet életében máskor következik be a fordulat, amikor szembesülnek visszafordíthatatlan végzetükkel és viselkedésük megváltozik. Nem mindegy, hogy mikor történik ez és milyen következményekkel jár. Gyilkos háborúba kezdenek a maradék erőforrásokért? Helyi kezdeményezések kísérleteznek a civilizáció vívmányainak átmentésével? Globális technológiai rendszerek, informatikai hálózatok optimalizálják a tömegek magatartását? Eljön az új barbárság kora? Vagy az új spiritualitásé, amikor az összhang keresése ember és természet között a túlélőket tágasabb önismerettel ajándékozza meg? Lesznek túlélők?
Aki veszi a bátorságot és az emberiség baljós jövőjére kívánja felkészíteni sorstársait, annak állást kell foglalnia ezekben a nehéz kérdésekben. Mindenekelőtt pedig azt kell tudatosítania, hogy ez a jövő még mindig és továbbra is rajtunk, ma élőkön múlik: a mi tetteinken, a mi választásainkon.
A mélyalkalmazkodás programja nem állítja ennek az ellenkezőjét. Éppen csak valami mással foglalkozik. De ha az élet és halál között vergődő beteg feje felett a gyászmunka fontosságát ecseteljük és nem a betegség elleni küzdelemről beszélünk, ne csodálkozzunk, ha az ápolton erőt vesz a tehetetlen kétségbeesés, ápolói pedig feladják a kilátástalannak vélt küzdelmet.
Be First to Comment