Írta: Millisits Máté
művészettörténész
művelődéstörténész
A Szegfű utca és a Rózsa utca sarkán álló, neoreneszánsz stílusban épült palota ma a Cseh Köztársaság Magyarországi Nagykövetségének épülete, s otthont ad a cseh kulturális centrumnak is. A századfordulón 1900-tól Zichy Jenő gróf nyilvános múzeuma, majd egy rövid időre (1913–14) mint Művészház és Művészklub a modern művészek bemutatkozási és kiállítási helyeként szolgált az épület. A Művészház nemcsak kiállítóhely, hanem művészeti egyesület is volt.
A Művészház művészeti egyesület története
A Művészház művészeti egyesületet Rózsa Miklós szervezte meg, 1909-ben. Ő az évtized elején még a Nemzeti Szalon titkáraként szerzett kiállítás-szervezési tapasztalatokat. Művészetfilozófiai és művészetpolitikai elképzeléseit az egyesület alapszabályának szavai is híven tükrözik:
„a rokonirányú művészegyéniségek egyazon társaságban, maguk között, függetlenül minden más tényezőtől, szabadon érvényesülhessenek, mivel a modem művészeti törekvések is csak így érvényesülhetnek. […] A különböző, egymással sokszor ellentétes művészeti törekevések kényszerű együttműködése minden kölcsönös jóakarat mellett is állandósítja a művészetpolitikai harcokat, melyeknek akaratlan ki-kiújulása és elfajulása egyrészt megbénítja a művészeti munkát, másrészt elkedvetleníti a közönséget.”
Az egyesület többféle tagsági formát ismert. Külön tagság volt a művészek számára, és külön a művészeket támogató műkedvelők részére. Őket „műpártoló tagoknak” nevezték. A művészek számára háromféle tagság volt kialakítva: a (1) tiszteletbeli művésztagok és az (2) alapító művésztagok nem fizettek éves tagdíjat, a különbség köztük az volt, hogy az alapító művésztagoknak belépéskor 300 koronát kellett fizetniük az egyesület pénztárába, a tiszteletbeli tagokra nem hárult ilyen kötelezettség. A 3. csoportot a pártoló művésztagok alkották. A műpártoló tagság is három csoportra oszlott: (1) a tiszteletbeli tagság – ők ugyanúgy, mint a tiszteletbeli művész, nem fizettek tagdíjat, s tagságuk élethossziglan tart. A tiszteletbeli művész- és műpártoló tagokat egyaránt a művészeti életben vagy a körül szerzett kiváló érdemeikért választották meg. Az (2) alapító műpártoló tag, hasonlóan a művészekhez, csak az egyesületbe történő belépéskor fizetett 300 koronát, éves tagdíjat viszont nem fizetett. A (3) rendes tag éves tagdíja 20 korona volt. A tagok valamennyien ingyen megkapták az egyesület által kiadott Auróra c. folyóiratot.
Az egyesület egyik legfontosabb célkitűzése volt, hogy a művésztagoknak a kiállítási lehetőségekben külön előnyöket biztosítson Az alapító művésztagok a párizsi Salon des lndépendentes mintájára évenként rendezendő zsűrimentes kiállításokon valamennyien bemutathatták egy-egy alkotásukat. Ezen kívül zsűri által válogatott kollektív kiállításokon vehettek részt. A pártoló művésztagoknak jogukban állt az egyesület minden tárlatára beküldeni műveiket. E tagság révén a művészek alkotásaik elhelyezésénél előnyben részesülhettek a kiállításokon a nem egyesületi kiállítókkal szemben. Minden egyesületi tag ingyen látogathatta a kiállításokat, és családtagjaik számára évenként tíz darab belépőjegyet kaptak. Minden tag részt vehetett az egyesület által szervezett műtárgy-sorsoláson, ahol mindenkire jutott egy-egy „nyereménytárgy”, minden évben.
Az egyesület igazi „lelke” Rózsa Miklós személyében a művészeti igazgató volt. Az ő kötelessége a fővárosi és vidéki kiállítások előkészítése volt, a művésztanács irányításai alapján. A művészeti igazgató feladatai közé tartozott a felolvasások és előadások megszervezése is. Ő volt művészeti ügyekben a társaság képviselője kifelé, és a művésztanács előadója.
A művésztanács az igazgatóság tanácsadó szerve, szakvéleményt mond az igazgatóság által elé terjesztett kérdésekben; minden olyan kiállításnál, amelynek saját zsűrije nincs, a zsűri szerepét tölti be. Az elnökség és az igazgatóság művésztagjai a tanácsnak hivatalból tagjai.
A Művészház alakuló közgyűlése 1909. december 4-én volt. A vezetőség tagjaivá a következőket választották: elnök gróf Teleki Géza, műpártoló alelnök gróf Edelsheim-Gyulai Lipót, művészeti alelnök Ivónyi Grünwald Béla, művészeti igazgató – mint már említettük – Rózsa Miklós, ügyvezető igazgató Deák Jenő, titkár Kónyai Elemér, műtáros Borszéky Frigyes. Választmány és intéző bizottság: gróf Batthyány Gyula, Ferenczy Károly, Horthy Béla, Kernstok Károly, Rippl-Rónai József, Vágó László, gróf Zichy István. A művészeti tanács tagjai: Csók István, Egry József, Falus Elek, Jaschik Álmos, Katona Nándor, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Kosztolányi Kann Gyula, Kőrösfői Kriesch Aladár, Ligeti Miklós, Málnai Béla, Olgyay Ferenc, Pásztor János, Plány Ervin, Vaszary János.
A Művészház első kiállítása 1909. december 8-án nyílt meg. A műalkotások bemutatására a Váci utca 9. számú házban kialakított kiállítóhelységben került sor. Ezen az első kiállításon: Egry József, Plány Ervin, Góth Móric, Boromisza Tibor, Kádár Béla, Litkei Antal, M. Vészi Margit festők és Kisfaludi Stróbl Zsigmond és Liipola Yrjö szobrászok vettek részt.
Az egyesület kiadásait nem fedezték a bevételek, ezért az egyesület szerződést kötött a Magyar Művészeti Részvénytársasággal. Ez a cég népszerű, a közízlést kielégítő képek terjesztésével foglalkozott. A szerződés szoros pénzügyi összeköttetést teremtett az egyesület és a részvénytársaság között. A szerződés értelmében a részvénytársaság finanszírozta az egyesületet. Ezért cserébe saját megbízottját, Deák Jenőt ültethette az egyesület ügyvezető igazgatói székébe. Nem sokkal a szerződés megkötése után már felszínre kerültek az érdek- és értékellentétek. Ezek 1910 októberére olyan súlyossá váltak, hogy Rózsa Miklós barátai október 8-án a Képzőművészeti Főiskolán gyűlést tartottak, amelyen kérték a Művészház közgyűlését, hogy állapítsa meg:
„A Művészházzal szerződéses viszonyban álló Magyar Művészeti r. t. műkereskedés ügynökökkel árasztja el az országot, akik mint a Művészház tisztviselői, műtárosai és titkárai, a műkereskedés legsilányabb és legművészietlenebb mázolmányait mint a Művészház által zsűrizett és tárlatain szerepelt festményeket „művészetpártolás”; „festőművészeink pártolása” és más hasonló hangzatos jelszavakkal, megrendelési lapjaikon is visszaélve a Művészház egész igazgatáságának nevével, egyesületünk cégérével, félrevezetve a gyanútlan közönséget, csempészik be hozzájuk értéktelen árucikkeiket…”
A két fél kölcsönös feljelentéseit, s az azt követő bírósági tárgyalások után 1910. október 24-én végleg felbontották a szerződést. Így azonban a Művészház hajléktalanná vált, a részvénytársaság által bérelt Váci utcai helyiségből ki kellett költöznie. A tél folyamán – ideiglenes megoldásként – az Erzsébetvárosi Kaszinó nyári helyiségeiben (Városligeti fasor 6.) működhetett tovább az egyesület.
A Művészház elnökének, gróf Teleki Gézának anyagi segítségével nyílt lehetőség egy új kiállító helyiség megnyitására. 1911. március 12-én nyitották meg a Művészház Kristóf tér 2. szám alatti kiállítótermét, Rippl-Rónai József retrospektív kiállításával. A kiállítóterem hat kisméretű, ajtókkal el nem választott, egymásba nyíló szobából állt. A szobák intimitását a kecskeméti művésztelepen készült szőnyegek is fokozták. A szobák világosak voltak, hiszen az épület saroktelken állt: a képek ki voltak téve a közvetlen, erős napfénynek. E szempontból a Művészház következő otthona – mely ugyancsak saroktelken áll – sokkal kedvezőbb megoldást kínál majd: a kiállított képek itt felülről kapják a .fényt, felülvilágítós ablakokon, keresztül.
A Művészház terézvárosi „palotája”
Ez a Rózsa utca – Szegfű utca sarkán álló épület is több átalakításon ment keresztül. eddigre. A Zichy család tulajdonában lévő neoreneszánsz, egyemeletes épület a 19. század nyolcvanas éveiben épült. Nagy belső udvara magában foglalta a kocsiszín, a garázs és az istálló épületét. Az első nagyobb átalakításra 1900-ban került sor, Kovács Ferenc tervei alapján. A cél az volt, hogy a nagyközönség számára is látogathatóvá váljék a Zichy család addigi magánpalotája.
A ház Rózsa utcai oldalán volt kialakítva a kocsibejáró; egy kisebb; és négy; közel azonos méretű helyiség. A Szegfű utcai oldalon volt az épület főbejárata, amelyből a földszinti előtéren át a reprezentatív lépcsőházhoz lehetett eljutni. A neoreneszánsz épület egyik hangsúlyos reprezentatív eleme volt ez a lépcsőház, amelyet a később tárgyalandó Vágó-féle átalakítás is érintetlenül hagyott, s amely mindmáig nagyjából változatlan formában tátható: a pihenőig egykarú, utána oldalt kétkarú, báboskorláttal szegélyezett lépcső vezet az első emeleti termek felé.
A Szegfű utcai oldal másik reprezentatív dísze az emeleti szinten építészeti tagozatokkal díszített (tárcsadísz; fogsor; egész, fél és tört lizénák; konzolokkal alátámasztott balausztrádos erkély) diadalív-motívum található. A balausztrádos párkányzaton a Zichy család címerdíszei sorakoztak.
Zichy Jenő gróf nemcsak műgyűjtő volt, hanem neves Kelet-kutató is: többször megfordult Kínában és más ázsiai országokban, ahol több értékes műtárgyat vásárolt. Ebben a palotában helyezte el a család régi híres képgyűjteményét, egyesítve a Távol-Keleten saját maga által vásárolt műtárgyakkal, létrehozva így a város első nyilvános magánkiállítását. Tizennyolc, többnyire historizáló bársonytapétával borított teremben a tárgyakat méret szerinti elrendezésben állították ki, nem pedig a korstílus, vagy az országok szerinti felosztás játszott szerepet. [FA_Lite id=”168″]
Műgyűjteményét Zichy Jenő a fővárosra hagyta, a palota pedig eladásra került. Rózsa Miklós ekkor rávette gróf Teleki Gézát, a Művészház elnökét és mecénását, hogy vegye meg a palotát, mely kitűnően alkalmasnak látszott mind kiállítási, mind klub célokra. A palotát Teleki meg is vette (1912-ben), s tekintélyes költséggel úgy átalakítatta, hogy abban elhelyezést nyerhettek a kiállítási és a klubhelyiségek.
Az átalakítás megtervezésével Vágó Lászlót, a Művészház egyesület köréhez tartozó fiatal építészt bízták meg. Nem először állt ilyen feladat előtt: 1907-ben a Nemzeti Szalon historizáló épületét kellett átalakítania ugyancsak kiállítási célokra. Az átalakításnak három célt kellett szem előtt tartania: 1. nagyméretű, jó megvilágítású kiállítási helyiségeket kellett létrehoznia, a Művészház irodáival együtt; 2. a földszinten ki kellett alakítania egy nagy, akár ezer fő befogadására is képes, reprezentatív dísztermet; 3. meg kellett terveznie egy tágas, minden kényelmet biztosító klubhelyiséget, a Művészklubot. A megbízást Vágó 1912. szeptember 20-án kapta, s mindössze szűk fél év állt a rendelkezésére. 1913 januárjában készen is állt az átalakított épület, január 23-án megnyithatták a „Palota-felavató” kiállítást, amelyen 95 művész vett részt, összesen 284 műtárggyal.
A Művészház bejárata a Szegfű utcai oldalról nyílt, ezen az épületrészen helyezkedett el a Művészház, a Rózsa utcai oldalon pedig a Művészklub. A párkányzatig Vágó egyetlen jelentós átalakítása a Rózsa utcai oldalon a kocsibejáró megszüntetése volt. Helyére a Művészklub bejáratát tervezte meg, nagyméretű esőfogóval és két saját tervezésű falilámpával. A párkányzat felett viszont a tetőzet elbontásával mediterrán hangulatú teraszt alakított ki, amely egy étteremnek adott otthont. A terasz építészeti kialakítását a művész lábazat nélküli, kanelúrázatlan tömzsi oszlopok segítségével valósítja meg; az épület sarkán álló zászlórúd tövében és a terasz peremén elhelyezett virágtartó edények, a szobrok (Csíkász Imre, Kisfaludi-Stróbl Zsigmond, Körmendi-Frimm Jen, Lányi Dezső, Medgyessy Ferenc, Sámuel Kornél és Szentgyöngyi István alkotásai), a falikút, a déligyümölcsfák, az ajtókeretezések félköríves lezárásaiban lévő antikizáló dombormű díszek is hozzájárulnak a mediterrán hangulat erősítéséhez.
A Művészklub bejáratán belépő a klub előcsarnokában találta magát. Ennek kialakítását Vágó alul fekete színezésű féloszlopokkal díszítette, ez a színezés talpazat hatását kelti. A féloszlopok alsó egyharmada kanelúrázatlan, felette kanelúrázott kialakítású. A falakat tondókban elhelyezett antikizáló domborművek díszítették. A bejárat feletti fal belső oldalára görög harci jelenetet ábrázoló domborművet tervezett a művész.
Az előcsarnokot két oldalt kiszolgáló helyiségek – ruhatár, porta, mellékhelyiségek – szegélyezték. A Művészklub maga is több helyiséget foglalt magába: volt itt biliárdterem, játékszoba, az emeleti szinten pedig egy nagyobb méretű játékterem.
A Szegfű utcai oldal főbejáratán belépve a látogató az előtéren keresztül jobbra a neoreneszánsz épületből meghagyott impozáns díszlépcsőházba jutott, balra a nagy fogadóterembe – ez ugyancsak része volt már a Zichy-féle palotának; egyenesen továbbhaladva pedig az üveggel fedett előcsarnokon keresztül az udvar beépítésével kialakított hatalmas díszterembe. A díszterem 25 méter hosszú, 13 méter széles terem volt, színpaddal. Külön ékességét képezte az a frízsor, amely Pheidiász parthenoni frízének másolata, s amely a londoni British Museumban őrzött eredetiről készült hiteles másolat. A terem görögös hatását erősítette a színpad felett futó meandermotívum. A termek meghatározó kiegészítői az ugyancsak Vágó László által tervezett lámpatestek.
Mint már láttuk, a díszlépcső az emeleti kiállítótermekhez vezetett. A lépcsőházat a tervek szerint az egyesület művészeinek (Kernstok Károly, Rippl-Rónai József, Vaszary János, Boromisza Tibor, Kádár Béla, Egry József, Olgyay Ferenc) freskói díszítettek volna, de a megnyitóig csak Kőrösfői-Kriesch Aladár és Zichy István gróf alkotásai készültek el – ma már sajnos egy sem látható közülük.
Az emeleti szinten található öt egymásba nyíló kiállítóterem, melyek megvilágítását az üvegtetőn át felülről érkező fény biztosítatta. A díszterem fölött elhelyezkedő termeknek ez volt az egyedüli természetes fényforrása, a Szegfű utcai oldalra néző nagyméretű kiállítóterem (a nagy fogadóterem felett) ablakokon át is kapott fényt. Ehhez a teremhez kisméretű erkély kapcsolódott. A már tárgyalt diadalíves díszítésről ekkor kerültek le a Zichy család címerei.
A nagyszabású tervek ellenére a Művészház mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az egyesület működése itt sem volt zavartalan. A művészek nagy része távol tartotta magát az intézménytől, s az anyagi problémák is egyre komolyabb nehézséget jelentettek: a játéktermek látogatottsága elmaradt a várakozásoktól, nem utolsósorban félreeső volta miatt. Teleki Géza elnök sokáig fedezte a Művészház deficitjeit, összességében mintegy 150.000 korona kölcsönt folyósított a számára. Az intézményt csak egy széles körű állami támogatás menthette volna meg – de a neves művészek még a miniszterelnök, Tisza István nem titkolt buzdítására sem voltak hajtandók a Művészházba való belépésre. Így aztán Rózsa Miklós is belátta, hogy a helyzet tarthatatlan, és az 1914-es közgyűlésen az egyesület kimondta feloszlását. Telekinek nem maradt más reménye pénze visszaszerzésére, mint hogy eladja a palotát. Ezt azonban pontosan a legutolsó átalakítás nehezítette meg, amely magánhasználatra alkalmatlanná tette az épületet. Bárczy István, a főváros polgármestere vette meg végül a „Városok kongresszusa” nevű szervezet számára. Használatukban sem állhatott sokáig, ugyanis az első virágháború kitörése után hadikórházzá alakították át. Az épület további sorsáról annyi ismert, hogy a húszas években cseh tulajdonba került, ma a Cseh Köztársaság Nagykövetségének, illetve a Cseh Centrumnak ad otthont.
A Művészház mind megszületésében, mind megszűnésében a századforduló jellegzetes művészeti egyesülete, annak erényeivel és hibáival együtt. Sajnálatos, hogy mára semmilyen építészeti emlék nem őrzi emlékét.
