Ahogyan az idő halad, úgy válik egyre fontosabbá, hogy megálljunk, és emlékezzünk azokra, akik már nincsenek közöttünk, de akik hatásukkal, munkásságukkal örökre velünk maradnak.
Temetésének második évfordulóján, a Farkasréti temetőben a Budapesti Városvédő Egyesület, a Ráday Mihály Város- és Faluvédő Szövetség, valamint a Város és Faluvédő Alapítvány képviselői helyezték el koszorúikat Elnök úr nyugvóhelyén, és emlékeztek arra, hogy életével, munkásságával inspirált és vezetett minket, illetve az általa alapított közösségeket.
Szöllősi Ferenc tartott ünnepi beszédet, Tihanyi Károly pedig kamerájával örökítette meg a megemlékezés pillanatait, hogy azok a jövő nemzedéke számára is elérhetőek legyenek.
Szöllősi Ferenc ünnepi beszéde: Két év után
Kezdem a mai nap aktualitását adó két évvel ezelőtti gyász egyik nekrológjából származó idézettel a mezőtúri Czebe-Kossuth-ház megmentésének esetéről.
„A Kossuth-ház környezetében épült ki később a helyi kórház épületegyüttese. 1988-ban az illetékesek úgy gondolták, hogy kiváló ötlet lenne a régi kúria átalakítása, sok-sok műanyaggal, betonnal és vassal, lehetőség szerint úgy, hogy semmiképpen ne emlékeztessen arra, ahogyan Kossuth Lajos láthatta. Ám akadt egy ember, egy helyi fazekasmester fia, a kórház akkori gazdasági igazgatója, Cs. Kiss Imre, aki nem értett egyet az eszement tervekkel. Petíciót indított, aláírásokat gyűjtött, fontos fafejű embereket próbált győzködni, majd végső eszközként levelet írt Ráday Mihálynak. Ő eljött Mezőtúrra, riportot forgatott a Kossuth-házról, ennélfogva túlságosan ismertté vált a kúria. Így azután nem került sor az átépítésre. A történet azért magyarosan végződött: Cs. Kiss Imrének távoznia kellett beosztásából.
Azt hiszem, ez a kis elbeszélés remekül példázza a civil kurázsi erejét, amely nélkül nincs egészséges demokrácia. Akadt egy fontos helyi ügy, akadt egy bátor ember, aki megtalált egy másik bátor embert, aki országosan ismert fároszként megvilágított sok-sok hasonló esetet.”
Az elmúlt két esztendőben szövetségünk felvette Ráday Mihály nevét, nevével alapítottak díjat, jónéhány rendezvényen emlékeztek rá, olyanokon, amelyeket kifejezetten ezért szerveztek meg, s olyanokon, amelyek témájából adódóan lehetetlen és értelmetlen lett volna nem hivatkozni rá. Sokan méltatták, az idézett búcsúztató Fárosz a szigeten címmel emlékezett rá, a főpolgármester pedig le is szögezte búcsújában, hogy Ráday Mihály lett légyen egyesületi elnök, civillelkű várospolitikus az Országházban és a Fővárosi Közgyűlésben, „mindig Budapest egyetemes értékeit képviselte, minden küzdelme egy célt szolgált, hogy Budapest visszanyerje régi fényét és más városokkal együtt megbecsülje páratlan örökségét. Bátor kezdeményezései nélkül – túlzás nélkül állíthatom – ma egy szürkébb, lepusztultabb városban, országban élnénk.”
A méltatások minden jelzőjére csak bólint az ember.
Mi újat mondhatnék – töprengtem e beszédre készülve.
Legfeljebb olyasmit, hogy ma reggel egyes könyveinek ára az alábbi volt az internetes boltokban: az Unokáink se fogják látni – 1800 forint, Városvédőbeszédek – 500-8000 forint között, Új városvédőbeszédek 2010-3500 forint, a Humánökológia – ember az épített környezetben 2500 forint, a Jelenetek a pesti utcán 950-3500 forint. Ami engem meglepett, hogy a Házak nyilvános titka c. utolsó gyűjteményes kötetéből nem akadtam antikvár példányra, újonnan 7920 forinttól kapható.
Ezen túl csak olyat tudok mondani, ami a két éve örök nyughelyére érő Ráday Mihály emléke előtt az itt most fejet hajtók számára nem lesz új, hiszen együtt élték meg a városvédő mozgalom elmúlt évtizedeit. Két évvel távozása után viszont szeretném életművének egy olyan mozzanatára felhívni a figyelmet, amelyre a kétségkívül jogos fároszi hasonlat nem világít rá: az a szisztematikus, napról napra történő adatbázisépítés, amely jellemezte tevékenységét. Ennek első jelére első találkozásunkkor felfigyeltem. Több mint négy évtizede az Esti Hírlap munkatársaként hozott össze vele a film- és tévéügyekkel foglalkozó kollégám, mondván, mindketten foglalkozunk a budapesti épített környezet ügyeivel, s találhatunk kapcsolódási pontot. Így aztán egy tévéjáték forgatásának szünetében kezdtünk beszélgetni az egyik stúdió előterében, s kiderült, hogy ő kivágja és elrakja egy az Esti Hírlapban periodikusan megjelenő, egy fényképből és rövid szövegből álló kis sorozatom darabjait, amelyben ilyenekről van szó.
A tematika, amit hivatásától, az operatőrségtől függetlenül kapott felkérésre elkezdett tálalni a televízióban, ekkorra már elképesztő érdeklődést váltott ki a közönségből. Pedig csupán a mindennapi környezetünkben bárki által észlelhető értelmetlenségeket dokumentálta. Célratörően, a kiszemelt jelenség legegyszerűbb, legjobban megjegyezhető képi bemutatásával, félretéve a máskor alkalmazott, a látványt ugyan gazdagító, de a figyelmet nem a lényegre irányító művészi megoldásokat, és szóban hozzátéve az ügyben fontos, de a képből nem tudható meg részleteket.
Az érdeklődő sokaságból a tettre is hajlandókkal belevágott az Andrássy úti épületek dokumentálásába szóban és képben, egy pályázat meghirdetésével, amelynek fotóanyagából kiállítás lett a Budapesti Történeti Múzeumban, a házakkal kapcsolatos szövegek pedig megjelentek az Adalékok a Népköztársaság útja történetéhez c. kötetben. Ennek a második kiadása érhető el ma a neten, 500 forintért. Igen jól látható benne az a szerkesztési elv, amit Mihály később végig vitt a már egyesületi munkát tartalmazó Adalék… köteteken: nem baj, ha heterogén az anyag, hogy az egyik házról levéltári kutatást folytatott írója, a másikban pedig egy idős lakó mesélt a régi lakótársakról – a lényeg, hogy legyen valami információ, ami az épülettel majd foglalkozó szakembereknek érdekes lehet, készítője pedig megélheti a közös alkotási folyamat eredményét. Ugyanez volt a fényképekkel: hivatásos fotósok hibátlan részletfotói és amolyan turistáknak való egyszerű géppel kattintgató városlakók képei egymás mellett sorakoztak a tablókon. Elárulom: én akkor több igényességet szerettem volna. Azóta már a kiadványok használójaként ismételten csak örülök, hogy egyáltalán vannak, s igenis, kapok belőlük adalékokat.
Saját köteteiben az aprólékos dokumentálás, a jegyzettömeg újra és újra lenyűgöz. Ezek nem csak az egyszeri olvasónak érdekesek, hasznosak. Hanem mindenkinek, akinek valaha a jövőben dolga lehet egy-egy bennük szereplő házzal. Hiszen az épületvagyon mindannyiunké. Akkor is, ha tulajdonjogilag ma egyikünké, holnap másikunké, de gondos kezelésük, optimális állapotban tartásuk igenis nemzeti érdek. Ezt szolgálta Mihály minden megnyilvánulása, ezért közöl a Városvédőbeszédek második kötetének zárásaként mesterlistát a hiányszakmák művelőiből, benne például díszműbádogossal, gipszöntővel, falszigetelővel, csillárjavítóval. Amiért persze megkapta, hogy nyilván pénzért teszi, holott akkoriban – a nyolcvanas években -, még Budapesten belül is nehéz volt ráakadni egy-egy haldoklófélben lévő ipar űzőjére, nemhogy az ország távolabbi településeiről kideríteni, merrefelé lehet ilyeneket megtalálni.
Ez az adatgyűjtés és adatszolgáltatás, a dokumentálási tevékenység megszervezése tulajdonképpen Mihály önként vállalt terhe volt. Más riportműsorok készítői ezt nem tették, teszik: ami információ számukra fontos a művük elkészítéséhez, összeszedik, s amint elkészülnek vele, s más témával foglalkoznak, kiselejtezik. Állítom: az épületetek és épületegyüttesek dörmögve bemutatott komor és derűs állapotáról szóló műsora, az Unokáink sem fogják látni nem lett volna kevésbé vonzó, ahogy nem lett volna kevésbé érdekes a mesterjegyzék nélkül a Városvédőbeszédek sem. Akkor is fotelbe szögezte volna a nézőket, kapott volna díjakat s akkor is megjelent volna a műsora címével kiadott első kötete, élén Petőfi mottójával: „Roskadófélben van a ház, / Hámlik le a vakolat, / S a szél egy darab födéllel / Már tudj’ isten hol szalad; / Javítsuk ki, mert maholnap / Pallásról néz be az ég…”
Igen, Pató Pál háza is volt egyszer új, csinos, jó szagú. Ráday Mihály egész városvédő tevékenységét az vezérelte, hogy a Pató Pálok minél kevesebben legyenek, s a roskadófélbe került értékes házak megint újszerűek, csinosak, jó szagúak legyenek. Ezért volt ő egyszerre fárosz is, meg leltárfelelős is – egyik sem idegpihentető státusz -, ezért mondom, hogy az általa, velünk, az országban mindenhol gyűjtött társakkal együtt, folytatott munka szükséges és bevégezhetetlen. Igen, az ő szellemében próbáljuk már folytatni, s bár hiányát nagyon megérezve, küszködve, de tudjuk, erre hivatkozva nem húzhatjuk az időt azzal, hogy „Ej, ráérünk arra még!”
A temetés második évfordulóján köszönjük Ráday Mihály munkásságát és azt az elhivatottságot, amit ránk hagyott. Emléke örökké megmarad közöttünk.
Be First to Comment